Ajándékok

Tényleg ajándéknak tekintem, hogy mind a négy nagyszülőm harmincéves koromig itt, e földi létben velem maradhatott! Az anyaiakkal nap mint nap egy asztalhoz ültünk le, elkölteni az ebédet és vacsorát, és az élet természetes rendje szerint hagytak itt rendre. Az apaiak távolabbi falurész, a Felszeg lakói voltak, de kiskoromban a szülőkkel közös vasárnap délutáni látogatások gyakoriak voltak, s később a „magánlátogatások” is, így hát a bensőséges kapcsolat köztünk élő valóság volt mindig.

Ki tudhatott volna ilyen ajándékot jobban értékelni, mint apai nagyanyám, aki születése előtt fél évvel elveszítette apját, vagy anyai nagyanyám, akit iskolás leánykaként a spanyol nátha mindkét szülőjétől megfosztott. Egyik is, másik is viszont majdani férjeikben erős támaszra lelt, gyermekeket szültek, s a huszadik századi világrengető történelmi események dacára hosszú, munkás házaséletet élt egyetértésben, egymás iránti hűségben. Volt bennük alázat, meg tisztelet a tanult ember, illetve a tudás iránt, sőt apai nagyanyám könyvéhsége kilencvenedik évéhez közeledve sem szűnt...

Nagyapáim közt pontosan tíz év volt a korkülönbség (1897, 1907), így apai nagyapámat már tizenkilenc éves korában alkalmasnak találták olaszországi frontszolgálatra, mi több, a második világháború idején is szüksége volt (?!) a magyar hazának egy ötgyermekes, a negyvenes éveiben jól benne járó családfő hadi szolgálatára. Nem csoda, hogy élete végéig, nyolcvanon túl is háborgott a társadalmi igazságtalanságok miatt! Anyai nagyapám szentléleki iskolás gyermekként bámulta és félte a románok 1916-os székelyföldi „vendégjárását”, aztán román katonaként megalázva mint banghina, azaz hazátlan szolgált, később viszont, 1940 nyarán a hegyen túli román munkatáborból sikerült kereket oldania. Szerencsés véletlenek folytán megmenekült háborútól s fogságtól. A munkát soha nem kerülte, mindig terveket forgatott fejében, alkalmas, tanulékony ember volt.

Ma már ha álmomban is tűnik fel egyikük-másikuk alakja, drága ajándéknak tekintem, avagy – Homéroszunk szófordulatával élve – örömmel veszem át az álom ajándékát. A fent megidézettekre gondolva egyetértően idézném diákkorom óta kedves mesteremet az irodalomban, Páskándi Gézát, aki azt írta, hogy „sorsunk már születésünk előtt színre lép. Anyánk csak egyik kezével ringatja a bölcsőt...”