A zene logikátlan varázsa

Október elseje a zene világnapja. Egy hangszóróból dübörög – borzalmas mulatós feldolgozásban – a népdal, amelyet annyit bömböltünk Csiszér Anikó tanító néni vezényletével, áldott legyen minden lépése vagy emléke, semmit sem tudok róla. Több változata van a nótának, de most, öt és fél évtized után figyelek fel a szövegre, ahogy gyerekkoromban ismertem: „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve,/ Oda járok minden szombat este./ Tíz órán túl nem győztelek várni,/ Be kellett a, be kellett a rácsos kaput ring-liz-ni.”

Szóval én járok valahova, egy zöld kapus helyre. És ott várok valakire, rád, kis angyalom. Ebből következik, hogy én megyek hozzád, mert Folklór asszony észjárásába nem fér bele, hogy a szeretők semleges helyen, motelben… Értitek. És te nem jössz, pedig én várlak, nálad. Túlóráztat a főnököd, forgalmi dugóban ragadtál, ki tudja. Elérkezik a bűvös tíz óra, ajtózárás. De hát rám tartozik az, nem a ház gazdájára?

Ez a zene varázsa. A kutya sem törődik a logikával, de olyan, mint az anyuka puszija a kisgyerek lehorzsolt térdére, piszokul hatékony. Tessék megnézni a művészetis diákok arcát: rögtön észrevehető valami egyedi felszabadultság, jó értelemben vett másság.

Egyszer bementem egy műterembe, kisebb-nagyobb gyerekek dolgoztak egyénenként vagy kettes-hármas csoportban elképesztő komolysággal, tanár nem volt velük. És eszembe jut: éveken át nem volt szolgálatos tanár a folyosókon, de soha szünetben komolyabb baj nem történt, míg más iskolákban, a Sing Sing-et lepipáló felvigyázat mellett csak előfordultak filmbe illő bunyók.

2. Gyakran összeszorult szívvel hallgattam a beszámolókat, olvastam a régi falusi életmódról. Kegyetlennek találtam némely szokást, például a pártában maradt lányok és a nősületlen férfiak nyilvános kicsúfolását, megszégyenítését. Mégis, az egyéni tragédiákon túl valahogy érthető volt a közösségi érdek mindenekfelettisége: fukar földön és kutya hidegben minden embertől elvárhatták, töltse be szerepét. A lila szín a rokolyán büszkén hirdette, a család gyereket adott az Egyháznak is, nem csak a falunak. De mindezt nálam százszor ékesebben elmondja Czegő Zoltán gyönyörű balladaregénye, a Katonabogár.