A zászlónk becsületéért

A pozsonyi csata évfordulójának napján (július 4), annak hősei tiszteletének adózva a Gyepártetőn tartott bemutatót, majd este a szörcsei református templomban vetített képes előadáson ismertette az általa eddig megtett út fontosabb állomásait. Ezek során pedig nyilvánvalóvá vált, hogy bámulatos, az emberi teljesítőképesség határait feszegető teljesítményének titka az ősök és múlt tiszteletében, valamint mélyen gyökerező hazaszeretetében rejlik.

A gépészmérnöki oklevéllel rendelkező Mónus József sikeres vállalkozóként lett 2006-ban az íjászat kedvelője, majd szerelmese. Két év elteltével pedig már az őseinktől örökölt magyar szellem hordozójaként, valamint a megmaradásunkért folytatott küzdelem egyik eszközeként tekintett erre a sportágra. A földgolyó különböző pontjain zajló megmérettetések ünnepelt győzteseként újból megbecsülést szerzett a magyar névnek, ily módon hozzájárulván a 20. században több ízben lábbal tiport nemzeti önérzetünk visszanyeréséhez. Mindezek hatására az íjászat hivatásává és egyben életformájává vált. Elődeink dicső tetteiből merítkező akarat- és összpontosító erejének, napi nyolcórás gyakorlásának, valamint saját készítésű íjának és nyílvesszőinek köszönhetően immár 192 alkalommal emelhette magasba és lengethette meg a magyar zászlót, amely megmérettetései elmaradhatatlan, szent ereklyéjét képezi. Jelmondata: „A zászlónk becsületéért!”
Amint azt a Biró Erika református lelkész jóvoltából Szörcsén megtartott előadása folyamán megtudhattuk, amióta kezébe vette az íjat, a világon senki sem akadt, aki legyőzte volna Mónus Józsefet. Számtalan elképesztő teljesítménye közé tartozik például nyílvesszőjének Kanadából az Amerikai Egyesült Államokba való juttatása a Niagara vízesés fölött. Eddigi élete lövését azonban a Nevadában 2019 őszén zajló világversenyen tette, ahol az új világcsúcsnak számító 918,37 méter átlövésével túlteljesítette a 907-ben lezajlott pozsonyi csata tiszteletére általa kitűzött 907 méteres határ elérését.
Arra kérdésünkre, hogy milyen érzés volt a székelyföldi Gyepártetőn, az ezeréves határ közelében lenni és a nyílveszőt kilőni, Fehér Farkas a következő választ adta: „Nagy megtiszteltetés, hiszen azon a helyen álltam, ahol őseink éltek-haltak, és védték ezt a földet. Annál is inkább, hogy a győztes pozsonyi csata évfordulóján emlékezhettünk itt büszke magyarként hős elődeink nagyszerű tettére, amely több mint 120 évig tartotta távol az ellenséget a határainktól. Ilyen helyre csak tiszta szívvel szabad elzarándokolni, és én ilyen tiszta szívvel érkeztem székely testvéreim közé. Külön köszönöm, hogy ez alkalommal szólhattam a jelenlevőkhöz, és elmondhattam, a jövőbe csakis a béke útja vezet. Éppen ezért minden olyan népet és nemzetet szeretettel látunk az asztalunknál, aki tisztel minket, de a múltunkat nem felejthetjük el. Ugyanakkor a vállainkat összevetve meg kell mutassuk a világnak, hogy mi, székelyek és magyarok egységes nemzet vagyunk, aki tudja honnan jött, és azt is, hogy merre akar tartani.