A szigor jósága

Visszaemlékszem, milyen nagy öröm volt, amikor iskolánk felvette a Kós Károly nevet! Egyáltalán nem volt könnyű dolgunk, hiszen mások – nagyobbak, mint mi – egészen mást akartak. És eljöttek többen, tényleg kiváló, tiszteletreméltó, városunkért, kultúránkért, anyagi és szellemi gyarapodásunkért sokat áldozó személyiségek, és próbálták meggyőzni a két iskola egyesített tantestületét, hogy mondjunk le erről a névről, azt más épületnek szánták, amit szintén Kós Károly tervezett. Mi hajthatatlanok maradtunk, a halhatatlant magunknak akartuk. És jól tettük.

Mi szólt mellettünk? Ő volt tervezője az épületnek, igaz, a Református Kollégium leánytagozatának adott akkor helyet. Ám lehetett-e jobb nevet választani egy olyan tanintézetnek, ahol az Ő szellemében folyt a tanítás, a szakmai oktatás, termelő munkára való felkészítés? Ez késztetett arra, hogy szobrot emeljünk Neki, oda, az iskola főbejáratához, hadd találkozzék a bejövő első a nagy névadóval, mártózzék meg a nagy „öreg” tiszta és okos tekintetében, varázsolja el nyugodt arca és megnyugtató derűje… Mondtam is a szobor avatásakor, hogy a művész, aki annyi nagy embert álmodott szoborba, a Kós Károlyéba beleépített mindent, ami a többieknél is jelentkezik, a jóságot, a szigort, a meg nem alkuvást, a töretlen akaratot, a teremtő munka igényét, a jövőbe vetett hitet, a kétkezi munka megbecsülésének óhaját… Mindent, amit el szoktunk mondani Róla.

És milyen jó „társaságba” került: nem messzire Tőle figyeli az élet lüktetését Mikó Imre, jobbra István király, Rákóczi és Márton Áron őrködik, szembe vele a konok Berde Mózsa fogadja az érkezőket, balra Gyárfás Jenő tárja szélesre a művészet kapuját, hogy néhány lépéssel odébb Kossuth megingathatatlan pillantása intse helytállásra az arra járókat.

Hiába akartam szóra bírni a szobrászművészt. Egyszer aztán elárulta, hogy maga is ezt tartja legsikerültebb alkotásának. Szükség is volt a szigorú tekintetre, hiszen a nevével senki nem élhetett és nem élhet vissza. És figyeli most is a be- és kijövőket, a hosszú élet ráncai kisimulnak talán, ha kedvére való történések következnek be az által megálmodott jövőben. Legyen úgy!

Kós Károly 1883. december 16-án született, és éppen negyven esztendővel ezelőtt, 1977.augustus 25-én hunyt el.