A Szépség koldusa

A költők is vágynak a szeretetre. Hány meg hány költeményt idézünk, mondogatunk magunkban sokszor egyetlen verssort, ha szeretet, szépség után vágyunk, hányszor esküszünk egyik-másik költői gyöngyszemre, hogy az talán a legszebb, a legcsodálatosabb! Feltesszük időnként a kérdést, ezt az eléggé elcsépelt és unalmas kérdést, amelyre azonnal ki kell vágni a választ, hogy ki is a legnagyobb magyar költő, s egyelőre még mérget lehet venni rá, hogy szinte mindenki hirtelen Petőfit mondja.

Az a német a 19. század vége felé tudott valamit, mert a mi legnagyobbunkat besorolta a világ első öt legnagyobbja közé, s bizonyára nem is tévedett. Móricz Zsigmond, a másik nagy Csokonai Vitéz Mihály halálának századik évfordulóján úgy fogalmazott, a magyar irodalom legszerencsétlenebb költője volt. Persze, akkor nem tudhatta még, hogy éppen ez az esztendő adta a magyar költészetnek azt a költőt, aki – ha esetleg költészetben nem is, de –szerencsétlenségben túlnőtte nagy elődjét.

Azt nem tudhatjuk, hogy valaha Petőfi elé helyezi vajon a verskedvelők tábora, de hogy ott van az elsők között a magyar írók sorában, ahhoz kétség nem fér, s talán soha nem is férhet. Tanítványaimnak fel szoktam olvasni azt a levelét, amelyben támogatást kér, mert megszűnt a hónapokon át segélyként kapott adomány, mely naponta egy zsömlére s egy kávéra volt elegendő, az esedékes számlák kifizetésének gondja őrölte napjait, s maga is, mint eladdig legszerencsétlenebb elődje, alig túl a harmincon búcsút mondott a földi életnek.

Hej, hányszor akarták versei közül kilúgozni éppen azokat, amelyek a legmélyebb gödörben szenvedők sorsát és lázadásra is képtelenségét sírta el! Az ár őt is sodorta, ha kellett, igaz, meg is tudott állni, de éltében nem tudott oda emelkedni, ahol a legszámottevőbbek tanyáznak. A jót, a nagyszerűt, az emberségest túl ritkán találta meg, nem is nagyon ajánlották fel neki, s így maradt az, aki vágyott mindig valami magasztosra, bizonyára gazdagságra is; vágyott arra, hogy vadalmafa lehessen, s éhezőket felpártoljon; vágyott arra, hogy barátok közt létezhessen; vágyott arra, hogy szeressék, s maga is szeretetet osztogasson. És maradt mindenkorra, mára is, holnapra is a Szépség koldusa.

(József Attila nyolcvan évvel ezelőtt, 1937. december 3-án hunyt el.)