A szellem embert épít

Az aranyos, könnyes és derűs könyvhöz – Máthé Kriszta: Apróka eszponka, Europrint kiadó, Nagyvárad, 2017 – maga Péntek János professzor és Tóth Attila írt előszót, eligazítót a moldvai csángó nyelvi világ, a magyarságbeli hitélet, na meg a szláv, a magyar és a kényszerű román nyelv alkalmazkodó és életesen alkalmazott nyelvi alakzatairól.

Máthé Kriszta magyartanárnő vállalkozása példaértékű és irányt is adó a magyarok magyar nyelvű oktatásához. A Bákó megyei Frumósza faluban létesítettek a férjével magyar nyelvű oktatást a csángó magyar gyerekek részére. Aki akart, jelentkezett, itt volt a kulcs elrejtve. Mármost a mai Románia csángómagyar vidéke joggal és könnyel emlékezhet évtizedek sorára, mikor is a moldvai magyar falvakban nem lehetett más, csak román iskola, más pap sem, mint ortodox román. Máthé Krisztáék a cselekvés legnemesebb útját választották, fölkérve a tanulókat, szülőket, járatnák magyar órákra is a gyermekeket. Kis fejezetcím a könyvből: 2006-2007- Teremmeghódítás naponta. Becsengetés előtti percekben az épp szabad terem elfoglalása.

Ez megmosolyogtató képtelenségnek tűnik a hírhedt 21. században. Száll a tanár teremről teremre a román tannyelvű iskolában, hol kap egy-egy magyarórára való helyet. A tanévnyitón (2006) az igazgató cirkuszt rendez a magyar miatt. Máthé Krisztát kiveti a román direktor. „Az évnyitón nem mondja el a nevemet, akár ott se lehetnék. Negyedik évem a tanügyben, s mégiscsak szakképzett tanár vagyok, soha nem történt még ilyen...”

Államvizsga, tanügyben negyedik éve, szaktanár, ki naponta figyeli, hol marad egy üres termecske a magyarórára jelentkezőknek. Neki, nekik. Miben gondolkodik Máthé Kriszta? Népben, nemzetben, vagy az van a fejecskéjében, hogy nyelvében él a nemzet, akkor meg határozottan a nemzeti oldalon kell tanítani, magyarul magyart a magyar tanulóknak. A feladat a szándéktól nemesedik.

Egyetemet végzett Máthé Kriszta, és Csángóföldön az ábécénél is bonyolultabb feladat így tanítania: piros – veres, sárga – sárig, fekete – feteke, és így tovább; szó sincs, szó sem lehet a tájnyelv mellőzéséről, sőt, inkább annak törölgetése történik, miközben tanítania kell a gazdag magyar nyelvet. Könnyebb megértenünk a kétszeresen nehéz munka értelmét, ha egy szándék, egy magányos (igaz, a férjével és kisgyermekével együtt) tanár elszántságát is hozzáképzeljük. Ennek az oktatási-nevelési formának nincs se csodája, se normája. Egyszerűen újra kell éltetni a csángó gyermekekkel a nyelvtanulást, immár a magyart. De mi légyen a moldvai tájnyelvvel? Marad. – Tanítás? Hogy legyen öröm és nem titkolt erő az eszesség. Hogy legyenek büszkék anyanyelvükre, régies formáját kincsként őrizzék. Bátran vállalják csángóságukat… Néha elvesztik türelmüket, mert másként hallják, rosszul írják a magyar szavakat – mondja Máthé Kriszta. 

Mások a magyartanár gondjai, fölös elfoglaltságokat talál ki (nem vállal) magának, és ezen a síkon más örömei is vannak, mint másoknak. Hozzáteszem itt, hogy maga vállalta a többletmunkát egy elv, egy nemes cél, a magyar nyelv tanítása érdekében egy történelmileg elszakadt kisebbségnek. Eddigelé sokszor örülhetett román önkényeskedéskor az önként melléje csatlakozók segítségének is. Gondolkodom, aztán kérdezem, mások, felnőttek, a csángók hogyan álltak az ügy mellé? – Összegyűltek tanítók, tanárok is, érettségizettek, akik önként jelentkeztek magyart tanulni. Két éve, hogy Kézdiszárazpatakon lakunk, 9 és 3 évesek a gyerekeink, Adrián, a férjem most is kijár rendszeresen Frumoászára, magam is látogatom azt a falut, azt a népet szeretettel, hol az eszponka a biztosítótű, a könyvem címe is.