A romtemplom ünnepe

– Tudod-e, Amália, min gondolkodom itt? Nem tudod. Nem tudhatsz te se mindent.

Hatvanöt volt Amáli mama, másoknak Máli néni. – Azon, Andrisom, hogy megjönnek a vendégek, aztán hogy s mint lesz minden.

A férfi fölállott mind a hetvenkét esztendejével, s a maradék százhetven centivel. – Azon gondolkodom, hogy gyermekkoromban itt, a faluban még nem volt gázpalack, rakni kellett a tüzet, ha volt mivel. Na, most ebben a verőfényes novemberben az keserít a napon, hogy mi lesz az őszi vetésekkel. Szárazság odakinn…

– Most az egyszer én kínállak két cseppel. Szomorú vagy? Ki ne száradjon, tanár úr!

– Nem kérek, köszönöm. Majd a romtemplomban. – Azt már nem tette hozzá a nyugalmazott tanár, hogy ott se szokás inni, csak elkoccintani egy-két pohárral, a halottakra emlékezvén együtt, a falu népével. 

Kíváncsi vagyok, idén hogyan s hányan jönnek az anyaországból, a testvérfaluból. Lehet-e mindenkit testvérül fogadni? Én találtam ki a testvértelepülést, legyen, legyünk, ha csak kétszer is találkozunk egy évben, akkor is. De hát ez most bővebben alakult Homokkeresztessel. Akkor, fiatalon rögtön arra gondoltam, tisztára egyiptomi település lehet.

– Halló, Balázska. Hol vagytok most?

– Szia, Tata, csók. Azért hívlak, hogy hat órakor, ahogy ti terveztétek a faluban, ott lesznek a homokkeresztesiek, és én is, ünnepiben… Tizennégyen lesznek, én, az unokád a tizenötödik. Sok?

A tanár úr torka kiengedett a szorulásból, míg Amália nagymama kikapta kezéből a telefont. – Csók, drága, dehogy sok. Úgy vár a falu, de úgy…, s mi is úgy. – S úgy a természet is, hála… Ezt a mi kicsi falunkat mintha előbb viselkedésre, és csak aztán tanították volna megszületésre. Halottak napja sosem volt itt nálunk a leülepedett, lepedékként elsötétítő halál dombja s völgye. A romtemplom valóban az volt sokáig, rom, 1916 nyara óta, amikor is a románok kirabolták s felgyújtották a falut. Nem volt pénz újjáépíteni, hát a nép befedte, ahogy bírta. A ’90-es évek derekán egy magyarországi műépítész tervezte meg az új fedelét, székely stílusban, csak fából a hét torony, azok tartották az áttetsző üveg meg fa tetőzetet. Szószék nélkül, de imádsággal a nagy terem a nagyobb falusi napokon. Most a halottak emlékére készült a nép, s várta Homokkereszt küldöttségét Magyarországról. A testvéreket. Aki más népet, nemzetséget a határain belül elnyom, attól jót a saját nemzete se várjon.

Ezt is már a zuhany alatt gondolta Kászoni tanár úr. A falu népe a farönköt is dédelgetve kezelte, akár a virágokat, egy szálig, minden a nagy napról szól ilyenkor, hangtalan. A fiatalabbak a romtemplomot fölkészítették gondosan, szalagok meg zászlók, tisztaság, a várakozás csűrje, így is nevezték. Kettős várakozásé, a vendégeké meg a holtak emlékéé. A többi az díszlet, még a ragyogó napfény is.

Háromkor érkeztek Homokkeresztről, de az már igazi bejövetel volt. Két kis buszból szálltak ki, de olyan még nem volt. Egyetlen zenekar a sereg, fúvósok. Hatkor már sötét, a lakosság már benn a romtemplomban, vagy száz lélek, felnőtt s fiatal, gyermek a megterített asztalok mellett. Igazi templomi fény meg áhítat. Balázska tizennégy éves volt, és egy hetet töltött a magyarországi faluban, meghívták, felkészült ő is a lelkek napjára.

Hat órakor az iskolától jöttek a vendégek. Zenekar, elől Balázska vitte a templomba a székely zászlót, a zenekar játszotta a székely himnuszt, a lakosság állva. Mindenki feketében. Az egykori oltár helyén sorakoztak a vendégek ünneplőben. Akkor lépett előre a karmester. És mit ad Isten, a zenekar elé Balázska! Hát ezért volt egy hetet Homokkeresztesen! A karmester tanár intett, Balázska énekelte. „Magyarország, az én kedves szép hazám,/ Oda fáj csak gyönge szívem igazán./ Vigy’ el engem, kedves lovam, hazámig,/ hogy ne fájjon gyönge szívem sokáig./ Elindultam hosszú útra egyedül./ Körülöttem borul az ég, nem derül./ Én felültem a világ vad lovára,/ de zabolát nem tettem a szájába.”

Azóta se, sose lehet megtudni, ki siratta akkor a romtemplomban a halottait, és ki az idegenbe szakadtakat a vad ló nyomán.