A remény mindenekfelett

Töredelmesen bevallom drukker-felebarátaim előtt súlyos vétkemet: lekapcsoltam a tévét a Karolina Pliskova–Sloane Stephens meccs közben, amikor az őztermetű, elegáns Karolina 6–0, 2–0-ra vezetett. Bár a cseh versenyzővel tartottam, sajnáltam a kis csokiszínű áldozatot, és azon filozofáltam, vajon a közönség nem fogja-e visszakövetelni (jogosan) a borsos árú belépőjegyeket. Aztán este a hírek között olvastam a hihetetlen fordulatról – az amerikai lány simán nyerte a második, még simábban a harmadik szettet, és ma a Bajnokok Turnéjának a döntőjében szépen helyt állt.

Tetszhalálból feltámadás. Ebben (is) rejlik a sport varázsa, a kiszámíthatatlanságában, ezzel nyugtatom lelkiismeretemet, amikor az rám támad: – Antal, annyi könyv sír a polcon, mint megtagadott menyasszony, és te a Chiajnat bámulod? – Igen, válaszolom, mert a könyvet változatlanul megtalálom később is, de honnan tudjam, nem verik-e meg ezek éppen most a Steauát? (És nekem lett igazam, na ugye!)

A valamikori brassói Steagul – Győrfi és Kádár csapata – az isztambuli 0–2 után az utolsó öt percben tömte ki három góllal a Besiktas hálóját az Európa Liga elődjében.

Verrasztó Dávid és a tüneményes magyar sellő, a mi Katinkánk, az utolsó helyről feljőve nyert az úszóvébén, akárcsak – az idősebbek talán emlékeznek – a nyurga, szakállas finn rendőr, Lasse Virén, aki Münchenben és Montreálban 5000, illetve 10.000 méteren nyugodtan kocogott körbe-körbe, ellenfelei gatyáit bámulva hátulról, majd az utolsó körben simán otthagyta az egész társaságot. Olyan fapofát csak egy másik rendőrnél, az amerikai Stan Smith-nél láttam, aki mellett (illetve mögött, mert rendszeresen kikapott) Ilie Năstase hiába vetette be teljes cirkuszi repertoárját. Mert soha nem szabad felhagyni. Sportban, életben, soha!

A történelem során Lengyelországot nem egyszer feldarabolták, és mégis, ma büszkén áll, és kiáll mellettünk igazságainkban. Hittük, hogy lesz még élet Mohács után, és lett, miért dobnánk el ma a reményt? Higgyük, hogy lesz még magyar felirat a Mikó-kollégiumon, amikor a dantanasăk már rég eltűntek a süllyesztőben, amint az évszázados alma mater himnusza ígér „sok csata sebével szabad jövendőt”.