A plágium szerencsés oldala

Péter Beáta a kezdetekről kérdezte előbb a szerzőt, hogyan telt a gyermekkora Kézdivásárhelyen, majd hogyan élte meg a váltást a kolozsvári nagyvárosi életre, illetve, utóbbi hogyan vált számára élhetetlenné. Muszka úgy vélte, gyermek- és tinikora átlagosan telt a kisvárosi környezetben. Zenekarban játszott, színjátszó csoportba járt. Aztán kiderült, hogy mégsem volt átlagos: a Vibrátor nevű punkzenekara kapcsán elmondta, mivel nem elégítették ki vágyaikat a megszokott mindennapok, úgy döntöttek, belevágnak valami újba.

– Zenei képzettsége egyikünknek sem volt. Kezdetleges felszereléssel csináltuk a zajt, és nagyon élveztük – fogta rövidre, hozzátéve, hangszereiket az orosz piacról szerezték be, a mikrofont az egykori pionírházból lopták.

A moderátor az írói pályafutása indulásáról is faggatta Muszkát, mint kiderült, nem véletlenül, hiszen története igencsak érdekes.

– Ment a televízióban Verne Gyula Grant kapitány gyermekei című regényének feldolgozása. Volt egy jelenet benne, ahol ült egy szakállas fickó, és írta a Grant kapitány gyermekeinek történetét. Láttam, hogy neki milyen jó dolga van, nem foglalkozik semmivel és senkivel, csak ül nyugodtan és ír. Nem kell neki lemennie a szeméttel, nem áll sorban tejért. Én is ilyen szerettem volna lenni. És akkor nekiálltam átírni a történetet, de nem érdekelt sem a kapitány, sem a gyermekei, én csak a szakállas fickóra akartam hasonlítani – mesélte a kezdetek kezdetét. Aztán nemsokára felkeltette a költészet, versírás is a figyelmét. Apja magnóján hallgatta Latinovits Zoltánt, ahogyan Ady Endrét szavalt.

– Amikor meghallottam, egyből megfogott. Komolyabbnak, szebbnek tűnt, mint a regény. Éreztem, ezzel kellene foglalkoznom, és akkor hozzáfogtam Ady-verseket átírni. Így kezdődött minden – mondta.
A kezdetek vázolása után csakhamar rátért a beszélgetés az említett két verseskötetre, amelyet Muszka felolvasásokkal szakított meg. Ahogyan Péter Beáta fogalmazott, a szerző előző köteteiben végletekig feszíti a székely humort, az utóbbi kettőben pedig végletekig feszíti a tragikumot.

Mint kiderült, Muszka egy időben ápoló- és gondozóközpontban dolgozott szociológusként, ahol munkakörébe nemcsak a papírmunka tartozott, hanem az is, hogy beszélgessen az ápoltakkal, hogy kiderüljön, hogyan lehet integrálni őket a társadalomba. Ezek ugyanis sokszor züllött vagy végzetes tragikummal szembesülő emberek voltak, akiket visszailleszteni a régi éle-tükbe szinte lehetetlen. A Szégyen című kötetében ezeket a sorsokat rögzítette.

– Az Idegen állatnak nincs különösebb története, talán annyi, hogy „maradt még a csőben”. Azokat a verseket, amelyek valamilyen oknál fogva nem fértek bele a Szégyenbe, vagy úgy éreztem, hogy eltér a tematikájuk, ebbe gyűjtöttem össze. Van egy kis kapcsolat a két kötet között, hangulatában mindenképp.
A szerző felolvasott utóbbi kötetből is, majd dedikálással zárta a beszélgetést.