A pedagógus életei

Mondják, tanítványaiban él tovább a pedagógus. Kiss Lázárnak is vannak tanítványai, akik az irodalmi pályán mint számottevő alkotók értek el figyelemre méltó eredményt (a költő Markó Béla és Boér Géza, a politológus és politikai elemző Bakk Miklós például), Vargha Mihály ugyan szobrászművész lett, de vele is meghitt kapcsolatot ápolt, mások, több tucatnyian pedig mint magyartanárok viszik tovább Kiss Lázár hagyatékát. Életeleme volt Kiss Lázárnak a tanítás, a katedrát tekintette ama világot jelentő deszkáknak. Tanítványai megyei és országos tantárgyversenyeken szereztek hírnevet Kézdivásárhelynek. Igazi tehetséggondozó volt Kiss Lázár. E sorok írójának ugyan nem ő volt a magyartanára, de feledhetetlen mentora igenis ő volt.
Kiss Lázár magyartanári pályájának kezdete a romániai magyar kultúra második világháború utáni, rövid ideig tartó felfelé ívelő szakaszára esik, az 1960-as évek második felére. Megpezsdült az irodalmi-kulturális élet ekkor, s ez jótékonyan hatott a vidéki kisvárosokban, például Kézdivásárhelyen is, annak líceumában mindenképpen, ott, ahol Kiss Lázár nagymértékben járult hozzá az iskola szellemi-kulturális pezsgéséhez. Szervezte a városba, illetve az iskolába látogató legfiatalabb költőkkel és írókkal való találkozókat, könyveiknek bemutatóit (találkozhattunk például a Kapuállító című antológia szerzőivel), de az iskola vendége volt a már akkor hírneves Kányádi Sándor, egy alkalommal pedig a két világháború közötti Erdélyi Helikon költőit az egyik legilletékesebb tanú, György Dénes versmondó idézte fel és szólaltatta meg a líceum színpadán.
Kiss Lázár vezette az iskola irodalmi körét évtizedeken keresztül, továbbá emlékezetes irodalmi kirándulásokat szervezett például Kisbaconba a Benedek Elek Emlékház avatására (1968. május 25.) vagy Csíkszeredába Bartalis János költői estjére (1968 októberében), irodalmi színpadot működtetett, melynek tagjai számos alkalommal léptek fel. Irodalmi műsort rendezett Kiss Éva tanárnővel közösen Ady Endre (1969-ben és 1977-ben), Petőfi Sándor (1973), Csokonai Vitéz Mihály (1973), Vörösmarty Mihály (1975) emlékét idézendő, de még az 1980-as években is talált lehetőséget az igazi irodalmi értékek, például Tóth Árpád, Szilágyi Domokos verseinek színpadi megjelenítésére.
Az iskola és az irodalmi kör részére dedikált számos könyv, az egyes rendezvényeken készült fényképek gyűjteménye, továbbá írók levelei (például Kós Károlytól) mára irodalomtörténeti dokumentumértékkel bírnak. Szívügyének tekintette ugyanakkor könyvek és folyóiratok terjesztését, a színházi előadásokra való toborzást a diákok körében, egyszóval ott volt mindenütt, ahol a magyar nyelvű kultúra közvetítése és terjesztése volt a tét.
1968-ban Puskás Éva német–magyar szakos tanárnőt, Kiss Lázár majdani feleségét bízta meg a líceum vezetősége egy iskolai folyóirat indításával. Az Ébredés címmel évharmadonként megjelentetett és írógépen sokszorosított folyóirat általában a diákmunkatársak publicisztikai és szépirodalmi munkáinak adott helyet, s szerkesztésébe Kiss Lázár is bekapcsolódott. A lap megjelenése az 1970-es évek közepén szakadt meg, amikor is a párt és állami szervek „sugallatára” be kellett szüntetni kiadását.
Bekapcsolódott az iskola emlékkönyveinek szerkesztésébe is Kiss Lázár más tanárkollégákkal együtt, munkatársa volt mind az 1980-ban, mind az 1994-ben kiadottnak (Alma Mater 1680–1980, illetve Alma Mater 1680–1994). A rendszerváltás után megalapította az iskola mellett működő Nagy Mózes Közművelődési Egyesületet és Alapítványt (1990. november 19.), amely immár nyíltan fogalmazhatta meg céljai között mindazt, amit az alapító tetteivel addig is tanúsított.
1997. október 6-án, hatvankét éves korában hunyt el Kiss Lázár, és szülőfaluja, Bélafalva temetőjében pihen. A falujához való hűsége példaértékű volt, nem szűnt meg soha támogatni erkölcsileg és szellemiekben a hozzá forduló falusfeleit. Kiss Lázár egyik vezérlő eszméje bizonyára a hamis látszatok és a lényeg szétválasztására indította nap mint nap. Pál apostolt parafrazálva: nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra nézett, mivel meg volt győződve, hogy „a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”