A nagyok és követőik

Sokszor jártam és sokan jártak Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárába régebben is, míg Zágoni Jenő volt ott a főnök. Elment aztán Budapestre, vitte szelídíthető, de gyógyíthatatlan betegségét. Az az alkat volt, amely élni se, gyógyulni se képes munka nélkül.

Magam is dolgozni mentem Budapestre (1988), örömmel fedeztem fel Zágoni Jenő barátomat, jártam hozzá gyakran a Magyar Baptista Levéltárba, annak volt vezetője. Tőle kaptam tájékoztatást nem egyszer „keleti kérdésekben”. Zágoni Jenő 78 éves korában, két évvel ezelőtt elvitte betegségeit. Most azon is gondolkodom, milyen szépen világít is a tudomány egén a folytatás, az egymást követő szakemberek csillagképe!

Zágoni Jenő itthon is búvára volt Kőrösi Csoma Sándor életútjának, hallatlanul fontos munkásságának. Ő állította össze a Kőrösi Csoma Sándor-bibliográfia című könyvet. Őt magát is mint keletkutatót tartották számon kezdettől, itthon, s majd Pesten is. Semmi meglepőt nem találunk abban, hogy Budapesten az Országos Idegennyelvű Könyvtárban egy időben a nemzetiségi ügyek tanácsosa. Hiszen erdélyi, belülről ismeri a kérdést...

Emlékét, munkásságát idézem, és az ő kapcsolata elevenedik meg bennem Szentkatolnai Bálint Gábor (1844 – 1913), illetve Kőrösi Csoma Sándor drámai utazásaival, hihetetlen szenvedéseikkel az őshaza, a nyelveredet, a rokonságkutatás folyamán. Tehát van tudományos utódlás, követői vannak azoknak is – itt említettem –, akiket őszinte támogatóik mellett üldöztek is a Tudományos Akadémia, a kormányok szintjén el mindmáig azok, akik sutba, frászba vágták azok munkáit, felfedezéseit, akik igenis a magyar őshazát, a rokon népeket és rokon nyelveket keresték, találták meg. Miközben elsajátítottak húsz, harminc idegen és igen-igen illetékes ázsiai nyelvet.

Amiről szólni akarok nemzeti élet és személyi halál között, az a követők következetessége Dardzsilingtől Sepsiszentgyörgyig, Budapesttől Csíkszeredáig, ahol ma is dolgozik Beder Tibor tanár, keletkutató, aki gyalog ment le Törökország déli tájaira, Dél-Anatóliába, megkeresni és megtalálni az ötszáz évvel ezelőtt elhurcolt magyar rabszolgák utódait, azok falvait. Hangsúllyal jegyzem ide, hogy Törökországban ezek a madzsarok amott törvényesen íratják igazolványukba a magyart, a madzsart. Nem tilos ott magyarnak lenni s maradni fél évezreden át...

Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) Háromszéken, Kőrösön született, Nagyenyeden tanult szolgadiákként, Göttingenben tanult felső fokon nyugati és keleti nyelveket. Készült az őshazából hozni hírt haza, a székely-magyar (az ő megnevezése) Erdélybe. Nemcsak hite, de világos meglátása volt a hunok, magyarok ma is élő vér- és nyelvrokonsága Ázsia több országában, vidékein. És nemcsak vágya, hanem célja is volt a Nyugat-Kínában élő, magukat ujgur-magyaroknak tartó nép megkeresése. Oda nem jutott el, de el Tibetbe, Indiába, maradt ideje megírni az első tibeti–angol szótárt és nyelvtant.

Követője akadt, a háromszéki Szentkatolna szülte és indította keletkutatásra Bálint Gábort. Hallatlan nyelvtehetség és céltudatosság határozta meg egész életét. A magyar nyelv és nemzet eredetét és rokonságát kutatta, akár Kőrösi Csoma Sándor, de Bálint Gábornak több idő jutott. Csomát úgy ahogy támogatták az angolok, Bálint Gábor ellensége lett viszont idehaza az egész finn-ugor, belterjes kollektíva. A finn-ugrálók vezére a Magyar (!) Akadémián és oktatásban mindenütt a bécsi Paul Hunsdorfer, ki fölvette a Hunfalvi Pál nevet, ám hallani sem akart magyar őstörténetről, ősnyelvről. Legfőképpen Szentkatolnai Bálint Gáborról. Máig sem egyedi eset, hogy a Magyar Akadémia kényszerítette a tudóst kétszer is száműzetésbe, egyszer Törökországba is... És mindez a hírhedt 20. század elején.

Nem szakmám, célom se lehet óriásokat „mérlegelni”. A követőket keresem s találom, esetleg hiányolom, serkentem emlékeztetőmmel. Ám azt is óvatosan, hiszen Zágoni Jenő és  Beder Tibor említésével lehet ugyan cseppnyi bizodalmam is. Mindketten kerülték a hajlongást, keresték a tisztább képeket és azok fölmutatását.