A morzsányi élet

Úgy árasztja el a nyári nap a világot, mintha elnézést és feloldozást esdekelne a téli fagyokért, dermedt virágos meg gyümölcsös kertekért. Nem én vagyok a hibás, emberek, a Föld forgása miatt fáztatok. De most itt vagyok, értetek ragyogok.

Elekes bevásárlásból eregélt haza. Gyümölcs, zöldség, sör. Akkor nézett föl rá maga az élet egy csepp macskakölyök képében. Kicsike volt, tévelygett a szemétlerakat mellett a gyepen.

– Ó te, hogy kerülsz ide? Kicsi drága, hiszen sok a kóbor kutya. Mi lesz veled? – A kicsi pirinyó életecskének a sorsát nem nehéz kitalálni. Tömbházak között, forgalomban. És mintha az egyetemes élet döntött volna a fiatal tanárban. Hazaviszem, két, három hétig megerősödik, aztán… meglátjuk, hogyan dönt a család. Pici, gyere csak, szeme, füle, minden megvan, négy pici lába.

Ölbe, markába vette az életet. Gyermekkorától máig legkedvesebb háziállatkája volt a macska. Gyere, kis nyivák, gyere – letette az előszobában, a kicsi fölnézett, mintha megkérdezte volna, most mi lesz, mi a teendő. Nagy ég alól szőnyegek, bútorok közé.

Nővére jelentkezett először, molett, férjtelen, a nagyszülőket gondozza. – Megbolondultál-e, Feri? Mit keres itt ez a macska? Azonnal dobd ki, én nem takarítok macskaszart is, elég az, ami…

Az apró állatélet átment a szobába, Elekes Feri gyönyörködött benne, ahogy hangtalan ismerkedik. Nagymama jött elé a kicsi szobából. Ó, Istenem, hol találtad ezt a gyönyörűséget, Feri? De szép! Tiszta simogatásra való, drága kicsi. – És azt is tette, a pici életmaszat valósággal megcsókolta, szagolgatta, megpuszilta az öregasszony ujjait. Ő pedig puha rongyot vetett a parkettre, üljön azon.

– Na, ebből máris elég – mondta Vivien –, itt nem lesz állattenyészet.

A nagytata, az öreg Elekes csoszogott elé. Nézte nagyszájú unokáját, riadozott tőle mindig, de hát az öregek nem szájalhatnak. – Aki helyet ad az életnek, az maga is hosszú életű…

–Tata, nem a Bibliában vagyunk, hanem egy blokkban. Nekem macska ide nem kell, pász! – Azzal kisirült a konyhába, mint aki végzett.

– Két, három hétig ellesz itt, megnő, elengedhetitek aztán. Annyira egyedül volt a szemétkukák között, sok a kóbor kutya, megölik. Na, hoztam tejet is. – Töltötte egy kis tányérkába, jó lesz, azt nem tudja fölborítani, iszik belőle tejecskét. Ó, te, hol veszítettek el téged? Honnan szöktél vagy tévedtél el?  A csöppnyi négylábú élet valamit nyivított, aztán pici szájával a tejhez nyúlt, nyalintgatta.

– Az élet nem lehet nagy vagy kicsi. Hogy igen.

– Otthon, Málnáson sosem voltunk macska nélkül.

– Tata, mama, ezerszer megmondtam, itt itthon vannak. De macskát, kutyát nem tartok. Ez van.

– A kívánt életet nem lehet bepiszkolni – ezt akarta mondani az öregember, aztán fölült a székre, mert a kopott fotelből már nem tudott fölállni. Amit szeretünk, az hezzatartozik… De nem mondta. Minek, kinek? Az asszony, nagyanyó s az unoka, Vivien találták ki, hogy eladják a málnási nagy bennvalót a brassói román családnak, aztán most itt laknak blokkban, három kicsi szobában.

– Amíg itthon leszek, megnő ez a picuri, el lehet ajándékozni, megél, higgyétek el. Gyermekkorom óta nem volt macskám, lelkem akkori meleg részecskéje.

Feri unoka a maga kuckójában helyezte el, egy jókora dobozban vetett ágyat, pisilhet is ott a rongyra. Olvasott este, figyelte is az életdarabocskát: lakik. Vele lakik. Éjjel felkelt, megnézte, akkorára gombolyodott össze, mint egy kisebb kifli.

– Ősszel megnősül, azt mondta. Na, akkor lesz macskájuk, az bizonyos. – A vénember halk szavai voltak. Még annyi: az ártatlan életet dédelgetni… Aludj jól, Irma, aludj…

Reggel azzal ébresztette nannyót, hogy a csendet nem lehet se fizetni, se kitagadni…

A konyhában csattogott a Vivien hangja. – Hogy is képzeled, hogy egy macskával lakjam! – De hiszen ez még nem is macska, ez még nem is cica, Vilma! Pici életmorzsa. – A Vilma nevet cserélte a nővére Vivienre, mikor városi lakosok lettek, a nagyszülők bizalmából és pénzéből. Megpuszilta a nyávintó kiskölyköt, sietett az értekezletére. Kezdés előtt még elmondta menyasszonyának, van egy icuri-picuri kis macskánk, elviszem, ha végzünk egy hét múlva. A tiéd is lesz majd, ősszel…

Délután a nagyszülők kinn ültek a bejárat előtt a padon, kézen fogva. Szótlanul. Meg se mozdultak, csak néztek ijedten a tanár unoka után, aki beszaladt a lakásba. A cicácskát… sehol, sehol…

– Hol a pici? És hol Vilma? – Csak nézték az öregek szeretett unokájukat, szemükben könny ragyogott. Ebből tudhatta, hogy az életéből kivetették azt a pici morzsát.