A mi december elsejénk

Közírók álláspontja, véleménye közérdekű kérdések, gondok kapcsán.

Péter Sándor

2020. december 07., 00:122020. december 07., 00:12

Előre bocsátom, nem arról a december elsejéről van szó, amiről írok, annak semmi köze ahhoz. Azért is vártam ki ezt a pár napot, nehogy keveredjék a kettő. Mert a mi december elsejénk a magyar költészet talán legveretesebb költőjének születésnapja. Igen, Vörösmarty Mihály éppen százhúsz esztendővel ezelőtt, 1800. december elsején látta meg a napvilágot, s mai szemmel és ésszel rövidnek, nagyon rövidnek tarthatjuk azt az ötvenöt esztendőt, amennyi neki megadatott. Illetve, még annyi sem, hisz 1855. november 19-én hunyt el, pár nappal tehát az ötvenötödik születésnapja előtt.

Öt esztendővel ezelőtt nekem jutott az a tisztesség, hogy megemlékezzem Róla, most a kerek évforduló szintén arra késztetett, ha már sűrűbben nem lehet, hát legalább ötévenként felemlegessük nevét, s leírjuk, elmondjuk újra meg újra, hogy a magyarság lelkiismeretének talán legavatottabb, legszámonkérőbb személyisége Ő, aki a magyarság felemelkedésének és elbukásának igazságos, vesébe markolóan őszinte megmondója, hirdetője egy olyan látomásos világ eljövetelének, amely a történelem zajos fordulatai miatt túl messzire van, s lehet, soha el nem érhető. A forradalom bukása utáni kiábrándultság vezérelte tollát olyan viharképek megalkotására, amelyek a megélt és átélt vihar legsúlyosabb korszakát vetítik előre. Aki ismeri valamennyire az Ő költészetét, azt is tudja, hogy minden bizonnyal ő vetette papírra a magyarság megpróbáltatásainak legfelkavaróbb, hátborzongató sorait.

„Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült,

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg…”

Megborzad az ember, ha kitekint az ablakon, s nézi az üres, néptelen utcákat, s ha lát is járókelőket, azok is oly gyorsan suhannak el, mintha ijesztenék őket. Lelkünkben tél van, ha hiányzik is a hó, s a nagy látnok-költő nemzethalált jósoló szavai, intései figyelmeztetnek: a zord tél, a fagyhalál kísér át sivár életünkön.

De azért Vele együtt reménykedünk, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon!”