A madár is fájhat

Súlya van a kis madárnak is. És ott a szomorúságban, magányában is szelíd fűz, akit ha arra járok, mindig megszólítok. Jaj, te, hát hogy lehet személyesen megszólítani? Na, hát persze, hogy érdekel, hogy s mint van egy ilyen óriási lomb felelősségben és viharokban?

Józsiás nagytata mindent hall. Nem kell, nem is lehet mindent megbeszélni fűvel, fával, igen, most ezt is hallja egy legénykétől. – Miért ne lehetne? Ezt már nem mondja fennhangon. Minek? Ami megfordul az ember mellében, fejében, meg, ha látás közben a két szeme is gondolkodik, minden megszólal. Még akkor is, ha soha meg nem szólal a kétszáz éves szomorúfűzfa. Mennyi lehet abban a fájdalom ideje, nem tudjuk. A lombkorona maga egy csoda, otthont ad sok madárnak, védelmet és élelmet is bőven. – Már ha a madár nem nagyigényű, mondja Józsiás a maga nyolcvan esztendős mosolyával. Ám az a meggyőződés nem vitákban csattog, mint az ujjongó madarak. – Az életnek sokkal több ága-boga van itt, a hatalmas zöld korona között, mint hinnénk. – Tata, azért van-e ilyen sok madár, mert egymásra is vigyáznak?

Józsiás bá sose bújt el a válasz elől, ahogy teszi azt egynémely ember. De most furcsa, különös módon gyűltek össze ebben a délutánban a gyerekek, s fönn, az ég felé hatalmasodó magasságban a madarak. De azt a kiabálást, ami most van! – Miért kiáltanak mindig a gerlék, tata? Mindig azt kiáltják fenn a lombtetőn, hogy madár-ka, madár-ka. Az egyik fiúcska szerint nem madár-ka az a madárszó, hanem talál-tam, talál-tam. Lehet ez, Tata? S hogy fáj neki, azért?

Józsiás tata magyarázó döntése mindig őszinte, mert szerinte a hitvány magyarázat ferdíti a világot, s az fáj. De ezt eleddig még nem magyarázta a maga gyermekseregének. Ráér. Kicsik. Most fölnéz a vastag ágak között, föl, mintha választ keresne ég és tizenkét gyermek között a teremtésre. Déneske menekül, s búvik most hozzá, tán utolsó napján a nyárnak. –Tata, azért rikoltoznak a madarak, mert fáj nekik valami? Miért csak azt rikoltják: madár-ka, madár-ka?

Józsiás egymagában megyen hazafelé, aztán megáll egy sárguló akácfácska előtt, egy verébbel szemközt. – Ketten vagyunk, szívem. S aztán miért ne fájhatna a madárnak is valami idelenn?