A költő „olvasói”

A huszadik századi legnagyobb portugál költő, Fernando Pessoa „olvasói” Európa s a világ legkülönbözőbb szögleteiből kerülnek ki. Költőnk nagyrészt egy világvárosban, Lisszabonban élte le rövid s eléggé egyhangú életét, viszont szabad szelleme „bejárt” korokat és kontinenseket hazájának egy olyan zűrzavaros belpolitikai időszakában, amely diktatúrához vezetett, s amely akkor nem a szabad ember kiteljesedésének kedvezett. A mi Nyugatos íróink-költőink kortársa volt, a Kosztolányié például.

Bizonyára a művész, az írástudó szabadságvágya és teremtő ereje nyilvánult meg abban is, hogy alteregóin, heteronim alakjain keresztül hallatta hangját a korabeli irodalmi és közéletben. Három név ezek közül, az Alberto Caeiroé, a Ricardo Reisé és az Álvaro de Camposé a költő síremlékén is megjelenik, mindenik alakmástól egy-egy rövid idézet olvasható.

Sírhelyét különben halálának ötvenedik évfordulóján, 1985-ben helyezték át a lisszaboni Szent Jeronimos-kolostorba, éspedig a kolostor földszinti kerengőjének egyik fali fülkéjébe, tulajdonképpen egy szerény helyre (a két világhírű portugál nemzeti hős, a felfedező Vasco da Gama és a költő Camões a templom falai között, a kórus alatt kapott helyet!), s maga az emlékjel is egyszerűségével, szerénységével tűnik ki, lévén egy négyoldalú hasábszerű márványoszlop, oldalain egy-egy idézettel, valamint a költő nevével, születési és elhalálozási évével (1888—1935).

Hogy valójában kik is lennének Pessoa igazi olvasói, nehéz megmondani, de alkalmam volt látni, hogy egy-két óra alatt is számtalan ember leül egy pillanatra, egy fotózkodás idejére a költő bronzból készült hatszögű kávézó asztalához a szabadon hagyott székre, a másikon ugyanis magának Pessoának az ülőszobra talált elhelyezésre az egyik kedvenc kávéháza előtti háromszögű járdaszigeten. Megbarátkozhat tehát kicsi és nagy vele, amint bal lábát felkecskélve „üldögél” – akárcsak mifelénk Elek apóval, annak kisbaconi ülőszobrának köszönhetően –, az is, ki betér a Café Brasileira csillogó falai és egykori, huszadik század eleji patinás bútorai közé, vagy csak a kávéház díszes portáléja előtti teraszon fogyaszt el egy kávét vagy üdítőt, de még a járdán folyton hullámzó tömegből is egyre-másra kiválnak turisták egy felvételt készíteni Pessoa „társaságában”, s nem kizárt, hogy mindezek közül is lesz talán, akit majd a költő műve, üzenete is „megállít” legalább egy rövid időre.

A mondott lisszaboni kávéház csak az egyike volt Pessoa kedvenc helyeinek, minthogy egy másik, közel a Tejo torkolatához, ahol már az óceán is érezteti közelségét, azt a luxust is megengedte magának, hogy egy asztalt a mai napig fenntartson egykori jeles vendége emlékére. Megterítetlenül tart a Café Martinho da Arcada az egyik sarokban egy asztalt, kis kávéscsészével, kanálkával, pohárkával s fölötte a kalaptartón a jellegzetes fekete kalappal, azt a benyomást keltve, mintha csak egy pillanatra távozott volna, s bármikor visszatérhet a törzsvendég…

De ahol talán meg sem fordult költőnk például egy óceánparti kisvárosban, Lagosban is vannak „olvasói” Pessoának, egyik újabb bárban, az Abrigóban (Menedék) ugyanis korabeli fotókat használtak fali dekoráció gyanánt, mi több, még a pincérek sárga pólójának hátulján is Pessoa-arcot ábrázoló, fekete színű rajznyomatot láthat a vendég…

Azt gondolom, Magyarhonban is, fővárosban vagy kis székelyföldi városainkban tehetünk még sokat – esetenként sokkal szembeötlőbben, több találékonysággal! –, hogy akár fontos és ismert íróinknak is gyarapodjon olvasótábora. És közben azon, ugye, elgondolkozhatunk, hogy adott helyzetben fő kultúrpolitikai kérdéssé válhat, hogy jó helyre (?!) „ült-e” a pesti Duna-parton József Attila – ugyancsak Pessoa kortársa! –, s nem kell-e „intézkednie” a hatóságnak… Kisebbségi körülmények között pedig ismerős az a fajta csiki-csuki játék, hogy az egyszer köztéren felállított emlékjelt magánterületre kell menekítenie a helyi közösségnek állami hatóságok parancsára, de azt már kínos dolog tapasztalni, hogy nemrég még arra is adódott példa szűkebb pátriánkban, hogy valamely emlékjelünket – képletesen szólva – véka alá rejtettük, hogy végső soron még a meglévő se világítson…

Pedig láthatjuk, hányféle útja-módja van annak, hogy költők, írástudók emlékezetét elevenen tartsuk!