A keselyűk háborúja

Az ég madarai keresnek a földön, mindenik megtalálja a magáét, repesve száll el, örömében csattogtatja szárnyait. Tudják ezt az emberek is, mégis odavetnek nekik egy-egy marok szemet, kenyérmorzsát. 1920. februárjában azonban, a nagy háború után, olyan döbbenet uralta Európa szegényebb felét, hogy milliók éheztek, s tán még a madarak is.

Magyarországnak még korpa sem jutott, nemhogy morzsalék. És hogy Nyugat-Magyarország a nyomor veszedelmes jelenét élte, még a vadak is elkerülték a táját. Egyre-másra futottak a jelentések a kormányhoz Szombathelyről, Sopronból, Zalamegyéből, hogy a délszlávok, a szerbek és horvátok, a szlovénok s mindenek megvadulva tépték Magyarország eleven testét. A szombathelyi jogászok szervezete is hallatta hangját. A vasárnapi népgyűlésen maga az elnök, Szabadi Sándor.

– Naponta találkozunk a délvidéki keselyűkkel, a nyugati osztrákokkal. Követelik a maguk részesedését, de miből is? A keselyű a dögöt, az elhullottat tépdesi, ám nekünk azt kell kiáltanunk az antant felé, Európa felé, hogy a mi országunkat a vesztes oldalra sodorták, de még élünk! Mint a keselyűk, szedik szét délen a szlávok, keleten az oláhok Magyarországot a hatalmak engedélyével.

A népgyűlés éjfélig folytatódott a papilakon. Az antantmisszió megbízott mindenhatói nyugalmat követeltek. Veszett az a mondás is, hogy az igazság a nyugalom hordozója. Borostyánkő helységben hatalmas népgyűlés február végén, a jelentés 27-ikén erősítette a reményt. A velencei tanácskozás irányt szabott részint a keselyűknek, részint várakozást százezreknek, mely az erőt is viszi: a szerb királyság veszi-e magához a délnyugati megyéket, vagy a rettenetig meggyűlölt osztrák? Huszonkilenc falu, város került délhez, Edeháza, Háromsátor, Újvörösvágás néptömegének minden tiltakozása ellenére. Nem aranyos galambok, hanem fekete hollók vitték nyugatra, Ausztria s aztán tova Budapest felé is az írást, a tömegek kiáltását: „Tiltakozunk minden erőszakos Ausztriához való csatolás ellen. Magyarországtól elszakadni nem akarunk, mert mi magyar érzelmű németek vagyunk, és nem osztrákok...” Fortsák Jenő kormánybiztos fennen lobogtatta a déli megyék, a nyugatiak magyarjainak igazát. És mégis délre csatoltak 29 települést Zalából, 18.330 főt, abból 16.552 magyar. Szabadi Sándor jogász a konyhapénzhez is hozzányúlt azon a szombaton. Három gyermek anyja nézte szótlanul, minden ellenkezés nélkül. – Mennem kell, Izabella. Tudod.

– Tudom, Sándor. A három fiúcska is tudja. Népgyűlések mindenütt... Vigyázz...vigyázz ránk ott is.

Szombathely mintha az ország közepe lenne. Sopron egyetlen eleven sebe Magyarországnak.

– Mi végre vagyunk a világon, ha nem a család, a város, a nép, az ország életéért?! – Evangélikus német pap mondotta a hatalmas tömeg előtt a figyelmeztetőt. – Évszázadokig Bécs, Ausztria igájában voltunk, ebbe a világháborúba is ő habart bele, magunk pusztulására. És most a legyőzött Ausztria területet rabol a háborúbéli társállamától, Magyarországtól? Nem ember s élet ellen szólok, hanem az emberi igazság nevében.

„Drága Család! Drága Izabellám! Amit eddig elhittél nekem, azok közé tedd, amit írok most. A soporoni, a nyugat-magyarországi, a pesti németek követelik megmaradásukat magyar érzelmű polgároknak Magyarországon. Fogalmaznak velünk együtt, hallatlan figyelmesek irányunkban, mert mindent tudnak rólunk, ahogy mi se azonosítottuk őket annyi évszázad alatt se Habsburgokkal, se senkivel. A történelem nem történik nélkülünk. Fogalmazunk jogban, de az igazság fenn rebeg valahol, rejtve. Ausztria ki merte mondani: – De hiszen Sopron, Győr, Mosonmagyaróvár Bécs éléskamrája volt! Azt nem lehet elvenni... Szeretetben vagyok Veled, édesem. S az igazságban. A németek, akár az erdélyi román polgárság sem, nem akarnak idegenségbe szakadni...”

„Drága Sándorunk! Apácska! Most került a kezünkbe Klebersberg Kunó gróf beszéde...– Amikor pedig  Ausztria és Magyarország együtt harcolva leroskadtak, Ausztria odasompolyog a győzők közé, és kéri a részét Magyarország testéből...” A keselyűk háborúja, az volt, sóhajtotta Szabadi. – Vegyétek és egyétek – ez lett a hazánk? Soha. Igaza volt a Nemzetgyűlés utolsó napján is Lingauer Albinnak: Nyugat-Magyarország népe, melyet Ausztriának szánnak, zokogva tekint az országvezetők felé: vajon kap-e segítséget? A nyugati lapok mindent tudnak és mindent elfödnek. Sopron a nemzethűségben vízválasztó.