A hideg fej

A férfi várakozik a megállóban, hogy az unalmas időt kitöltse, céltalanul bámul hol ide, hol oda. Mindaddig, ameddig a túloldalon a vele szembeni ház ablaka mögött fel nem fedezi, hogy valaki áll és kifelé néz. Úgy tűnt neki, mintha az ott álló nem is nézne valóban semmire.

Kezdi figyelni az ablak mögötti alakot, és az a szokatlan érzés keríti hatalmába, hogy tudja, mit gondol ott az a másik. Meglepetten veszi észre magán, hogy olyasmire gondol most, ami máskor soha sem jutna az eszébe, mert alapjában nem egy merengő alkat. Talán túlságosan is hideg fej, ahogy egykor a lélektan tanára mondta.

 – Te soha sem tudnál a földtől még egy centire sem felemelkedni; úgy értem, gondolatilag, mert amolyan hideg fej vagy.

Akkor sem érzett ezért haragot, ma sem. Tudta magáról ezt, a verseket sem szerette, a prózát sem, csak a reáltárgyú szakmai írásokat, csak azok tartoztak igazán hozzá, egyéb minden távol állt tőle. Emlékeiből elősejlett, hogy milyen kínnal rágta át magát a kötelező irodalmi műveken, csak az érettségi sikere miatt, hanem soha sem lehetett volna matematikus belőle. Ezt is csak a hideg feje diktálta.

Most meg itt áll, és még azt sem tudja, hogy az ablak mögött ki az a férfi. De hogy annak a gondolatait olvassa, az teljesen egyértelműnek tűnik számára.

Közben berobogott a villamos is, majdnem üresen, így gondolkodás nélkül leült az ajtó melletti első székre. Elővette az okostelefonját, és a jegyzetekbe beírta a gondolatban „átvett” szöveget: „Minek a szó, ha nem hallja a fül, minek a tett, ha nem látja a lélek, minek a simogató szél, ha nincs egy kedves arc, melyet megérinthetne, se egy árva virág, minek a viharos szél, ha még egy őszi kóbor falevél sincs, amit messze vihetne, mint a tél üzenetét, csak beton, simára hengerelt aszfalt, gondosan kitakarított utca. Maga a sivárság.”

Újra átolvasta a szöveget és a tisztára söpört, fa, fű, virág nélküli utcát, azt, amit eddig mindig természetesnek látott, egyből ridegnek, üresnek, kietlennek, lélek nélkülinek érezte.

A munka után sem hagyták nyugodni e sorok. Rádöbbent, hogy nem csak a számok világa a tökéletes nyugalom, az összhang, hanem a teremtett természet is az! Valójában az az igazi egység, mindaddig, amíg meg nem bontják, szét nem rombolják a hidegfejű emberek.

Amint hazafelé tartva leszállt a villamosról, egyenesen arra az ablakra nézett. Nem állt ott most senki.

Matematikai pontossággal kiszámította, hogy hányas ajtó tartozik az ablakhoz. Aztán minden habozás nélkül átment, hogy megnézze, ki lakik ott. A lakók névsorában hamar megtalálta a nevet.

 Amikor éppen csengetni akart, a kapun kilépett egy fiatal nő.

– Elnézését kérem. Ismeri XY urat? – kérdezte a nőtől minden gondolkodás nélkül.

A nő kicsit elmosolyodott, majd felelt:

– Igen. Az édesapám.

– Meg szeretnék ismerkedni vele.

– Hát akkor most, mert este Ausztráliába repül egy-két évre, hogy testvérem hármas ikreinek gondozásában segítsen.

– Ha nem zavarom, hát akkor legyen…

– Á, dehogy zavarja. Mint író, mint „lélekgyógyász”, hozzászokott ehhez.

Szótlanul követte a nőt. Most már mindent értett.

A nagy Ismeretlen Szellem üzent: A mindenség nem a magunk alkotta világ, hanem ennél sokkal több, a líra, az érzelmek is mind részei e nagy egységnek.

E gondolatok között haladt felfelé a lépcsőn, észre sem vette, hogy már meg is érkeztek. Az ajtóban várt már rájuk az ablak mögötti úr. Nem is köszönt, csak mondta:

– Határozott döntést hoztam, hogy minden kötelező olvasmányt újra el fogok olvasni, és nem csak azokat…

Meg sem várta a választ, ezzel sarkon is fordult, és lefelé szaladt a lépcsőn.

Csak a járdán eszmélt rá, hogy milyen sután viselkedett. De igazából nem is bánta. Tudta, hogy számára mostantól az életének egy új fejezete vette kezdetét.

C. Némethi Enikő