A hatalom szolgálatában

Az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom eddig ismeretlen erdélyi vonatkozásairól hangzottak el figyelemre méltó előadások a romániai Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete által, a történések 60. évfordulójára szervezett sepsiszentgyörgyi konferencián. Ezek egyikét Benkő Levente történész, újságíró tartotta Az erdélyi értelmiségi elit és 1956 címmel. Az alábbiakban ebből szemelgetünk.

Amint azt már a bevezetőjéből megtudhattuk, Hruscsov hatalomra kerülése után a Szovjetunióban, valamint annak csatlós államaiban, így Romániában is enyhülés állt be az addig keményvonalas politikában. Ez viszont – addig példátlan módon – lehetőséget teremtett a proletárdiktatúra visszaéléseinek enyhe bírálatára. Ilyen előzmények után került sor 1956. szeptember 29-én a magyar írók, költők, irodalmi szerkesztők kétnapos értekezletére Kolozsváron, melyen a jelenlévők túlnyomó része felvetette a múltban is felmerült, de eddig asztal alá söpört gondokat. Az itt elhangzott hozzászólások zöme természetes módon a nemzetiségi kérdéskört érintette. Így Szilágyi András egyebek mellett kitért arra, hogy a magyar gyermekeknek kevesebb a továbbtanulási esélye, mint a románoknak, miután a felvételi vizsgákon kötelező a – magyarok számára hátrányos – románnyelv-vizsga. Sérelmezte azt is, hogy az inaslegényeket nem kézügyességük és hozzáértésük, hanem nemzetiségi hovatartozásuk szerint válogatták ki, és helyezték el egyes kolozsvári vállalatoknál. Ugyanakkor szóvá tette, hogy a kolozsvári Orvostudományi, illetve a Mezőgazdasági Intézetben magyar professzorok sokaságát állították félre az utóbbi években, sőt a magyar tagozatot egyszerűen megszüntették. Ebből is látszik tehát, hogy – néhány kivételt leszámítva – megfogalmazták a rendszerrel szembeni elvárásaikat, illetve jobbító szándékukat, azonban mindezt egyénileg tették. A kollektív fellépés és az általuk is gyakorlatilag kiszolgált pártvezetést komoly tárgyalásra kényszerítő, átfogó kezdeményezés azonban ezúttal sem történt.

Éppen ezért az elhangzottak ismeretében szomorúan kell megállapítanunk, hogy ezzel szemben az október 23-án kitört magyarországi forradalom és szabadságharc kényszerére, a Fazakas János által november 2-án összehívott gyűlésen már a romániai sajtó hazug és gyűlölködő hangnemében ítélték el az anyaországukban történteket.

Balázs Lajos például többek között a következőket mondja: „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek.” És sajnos, ettől nem különbözik Sütő András felszólalása sem, aki azt is kijelenti, hogy a leghatározottabban, élesebben, a proletárdiktatúra eszközeivel kell lesújtani azokra, akik a polgári demokrácia igényeivel jelentkeznek. Ráadásul mindezt össze is foglalták egy hasonlóan durva hangvételű zárónyilatkozatban, ami a szovjet csapatok Magyarország ellen intézett támadásának hajnalán jelent meg, amikor a Szabad Kossuth Rádió révén Nagy Imre segélykiáltásától visszhangzott a világ.

Bármilyen fájdalmas is tehát, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy a magyar forradalom és szabadságharc idején és azt követően az erdélyi magyar elit összezárt, és testületileg felsorakozott az eseményeket elítélő és pocskondiázó román kommunista párt mellé – vonta le végezetül következtetését az előadó.