A doboz

– Ne lazsáljanak, emberek! Kész kell lenni az objektumnak 23-ra, ha törik, ha szakad! Nem szégyenkezhet a vállalat maguk miatt, de meglátják, prémiumot kapnak, ha megleszünk az évfordulóra. Ne kelljen senkit szankcionálni pont a felszabadulás alkalmával!
Huszonhárom tetű a nyakadra – morgolódott az állvány alatt magában Feri, bosszúsan és elcsigázva a vasárnapi műszak miatt –, tudjuk mi azt, hogy miféle objektum ez. Kupleráj a titkár elvtársaknak! A prémiumot meg majd te kapod, rohadt hajcsár. Felmásznék én, csinálnám én, mert muszáj, csak ne égne úgy itt a mellem, mint a… Be sem tudta fejezni a mondatot a kőműves, és lerogyott a betonkeverő mellé. Onnan vitték be társai a szerencsétlen embert egy téglahordásra eszkábált, hordágynak előléptetett saroglyán az út túloldalán levő kórházba, szinte eszméletlenül lihegve a fájdalomtól.
A kórházban, amint az lenni szokott vasárnap, a legfiatalabb orvos, Gábor az ügyeletes, szabályellenesen, de már 48 órája. Még nagyon könyvszagúak a nővérnek adott utasításai, de el nem mozdul szegény ember mellől, csak amíg még belelapozgat a sürgősségi jegyzeteibe. Másnap reggelre holtfáradtan ugyan, de boldogan kezdi a hetet. Megélt szegény betege! Néhány hét múlva már csak emlék a nehéz éjszaka, amikor kopognak az ügyeletes szoba ajtaján. Izgatott hangon, mindenre felkészülve mondja, hogy igen-igen. Feri lép be, kicsit sápadtan, kicsit bizonytalanul, de mosolyogva köszön.
– Jó napot, doktor úr, és adjon az Isten magának minden jót! Én most már hazamehetek ám, pedig nem gondoltam volna azután, ahogy ott a santieren kinyúltam. Mostanáig kezelgetett személyesen a főorvos úr, jól is vagyok, úgy érzem, de tudom, hogy maga nélkül azon az éjszakán megpusztultam volna. Még eléggé gyenge lábon állok, de ha helyre erősödtem, és maga valaha építeni akar, csak nekem szóljon, bármikor, mert én rendezem ám, tudom, hogy sokkal tartozom.
– Nocsak, Ferenc barátom! Örvendek, hogy így látom, és hogy ilyen nagylelkű ajánlatot tesz, de hát én házépítésről nem is álmodok. Most költözök be az albérletből egy kis garzonba, azt is még nyögni fogom egy darabig, de azért csak köszönöm magának!
– Akkor legalább fogadja el tőlem, hogy kimeszeljem én magának azt a kis lakást. Annyit nemsokára már meg bírok csinálni, ne forduljon senki máshoz.
– Mivel, hál’ Istennek, már olyan jó erőben érzi magát, nem bánom, elfogadom az ajánlatát. Jöjjön, mikor úgy érzi, hogy menni fog, és akkor megegyezünk.
Teltek a hetek, hónapok. A doktorka megunta a koszos lakást, és mivel Ferenc nem jelentkezett, kimeszeltette mással. Beletelt egy esztendő is, mikor a nagylelkű kőműves megint a doktorra szorult a hajtási jogosítvány megújítása miatt. Elintézték a dolgot, és me­gint hálálkodni kezdett, mindenre ajánlkozva. A doktor rábólintott, és magához hívta másnapra, hogy majd ad neki valami munkát.
– Itt vagyok, kérem szépen, mi is lenne az a munka?
– Nézze, Ferenc barátom, itt van ez a kis doboz. Ezt kellene nekem ide, ebbe a tartófalba, amelyik egy kicsit vastagabb, ügyesen beépíteni, és visszameszelni. Csinálja meg nekem, és ne kérdezzen semmit.
Ha az kellett, azt csinálta meg neki emberünk, és nem is kérdezett semmit. Telt-múlt az idő, és meggyűlt a baja az elvtársakkal, mert szokása szerint eljárt a szája. Egyszer aztán a doktort is valamiért elkezdték vegzálni a „szervek”. Az is lehet, hogy valahol ő is rosszat szólt…
Házkutatást rendeltek el nála, és a hatósággal együtt Feri is érkezett! Egyenesen a tartófalhoz ment a vésővel, kalapáccsal, és kissé remegő kézzel, de gyorsan kivette a dobozt. Odaadta az elvtársnak, aki egy ütéssel kinyitva, összehajtott cédulát vett ki a belsejéből.
– Ez csak egy cédula, te ember, nem arany! Olvasd csak el, mit ír itt a ti nyelveteken!
– Hááát…, itt azt írja, hogy: „Jó tettért jót ne várj!”

Török Samu