Rovatok

Szolgáltatások

Médiatár

Bejelentkezés

Bejelentkezés Facebook-fiókkal

Bejelentkezés Google-fiókkal

vagy

E-mail-cím

Jelszó

Elfelejtette a jelszavát?

Regisztráció

Beállítások

Olvasási mód:

Betűméret:

a a

20:50

A jó rajt győzelmet ért a Brassói Coronának

20:35

Hárommal vezetett a Sportklub a BJAHC ellen, szétlövésben maradt alul

20:07

Ráborította a pályát a Gyergyói HK az Újpestre

19:56

Az új szerzemény találatával fordított az FK Csíkszereda női focicsapata

» MÉG TÖBB FRISS HÍR

Botokkal estek egymásnak a város központjában, egy ember meghalt – videóval

Holtan találtak egy nőt és hétéves fiát otthonukban

Nyilvánosságra hozták azt a megrázó felvételt, amikor egy klub előtt több fiatalt elgázolnak – videóval

Bolojan: tetszik, nem tetszik, emelnünk kell a nyugdíjkorhatárt minden alkalmazotti kategóriában

Egy ember meghalt, miután egy rendőrautó belerohant egy szekérbe ma reggel – videóval

A tanügyminiszter lemondását és a kormányintézkedés visszavonását követelik a tanügyi szakszervezetek

Lezárták a nyomozást és vádat emeltek Barti Tihamér, Kurkó András és több közpénzügyi tisztségviselő ellen

Hazaárulás miatt nyomoznak Romániában egy volt moldovai titkosszolgálati tiszt ellen

Megsértette Románia légterét egy orosz drón, F-16-osokat küldtek utána

Băsescu: Putyin szeptemberben eljuthat Románia határáig

A csángómagyar kultúrába nyerhetnek betekintést a sepsiszentgyörgyiek

Szőcs Anna Édesanyám rózsafája című kötetét mutatják be csütörtök délután Sepsiszentgyörgyön, a Liszt Intézet szervezeésében. A nem mindennapi kiadvány az író személyes élettörténetén keresztül egy csángómagyar település, a Bákó megyei Pusztina mindennapjaiba nyújt betekintést.

Kocsis Károly

2023. október 19., 14:212023. október 19., 14:21

Szőcs Anna a moldvai Pusztinában született 1958. július 18-án, sokgyermekes család ötödik gyerekeként.

Édesanyja, mint minden csángó asszony, a háztartást vezette, és a gyerekeket nevelte, édesapja kosárfonásból tartotta el őket.

Az általános iskolát Pusztinában, a szakiskolát Brassóban, az esti gimnáziumot Sepsiszentgyörgyön végezte, román nyelven. Felsőfokú végzettséget Győrben, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző főiskolai karán szerzett, magyar nyelven. 1987-ben áttelepült Magyarországra, azóta Budapesten él.

Az ő kezdeményezésére indult el a Csángó Bál néven közismert, rangos rendezvénysorozat, amelyet Budapesten idén immáron 26. alkalommal rendeztek meg.

A csángóság fennmaradása és a csángó kultúra érdekében végzett több évtizedes tevékenysége elismeréseként Magyarország köztársasági elnöke, Áder János a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta neki.

Isten elfogadott ajánlata

Az Édesanyám rózsafája révén nemcsak Pusztina mindennapjaiba, a kisebbségi lét küzdelmeibe nyerhetünk betekintést, hanem egyszersmind

a csángómagyar kultúra hihetetlen gazdag és archaikus hiedelemvilágába is elkalauzol.

Végigvezet minket a gyermekkorán, miközben bemutatja családját, a falusi közösség működését, és felidézi az élő hagyományokat és szokásokat, amelyeket személyes történetekkel gazdagít.

"Az élettörténet ideiglenes, átmeneti és állandó állomásain (Pusztina, Brassó, Sepsiszentgyörgy, Budapest, Zánka) a mikrovilág is feltárul akkor, amikor Szőcs Anna a nyilvános, a személyes és a titkos életéből felfedi a felfedhetőt” – írja könyvhöz írt ajánlójában Iancu Laura magyarfalvi (Arini, korábban Ungureni, Bákó megye) születésű, Magyarországon élő, József Attila-díjas költő, író, néprajzkutató. Majd így folytatja: „Minden adott volt ahhoz, hogy elvesszen. Hogy a gyermekkor kétarcúságában ne higgyen a szeretet mindenhatóságában. Hogy a kommunizmus terrorjában a gonoszság megkeserítse. Hogy a kisebbség kisebbségeként fegyver vagy áldozat legyen. Hogy a családi gyászok kegyetlensége istenlázadóvá bomlassza. Hogy a hazaérkezése ne megérkezés legyen. Minden adott volt ahhoz, hogy ne sikerüljön. Csakhogy Szőcs Anna élettörténete éppen arra szolgál példát, hogy minden adott volt ahhoz is, hogy sikerüljön. És sikerült. Isten felkínálta, Szőcs Anna elfogadta. Jó választás volt.”

Szent István oltalmában

Érdemes egy pár szót szentelni magára a Nagy-Tázló folyó bal partján, a Magura nevű domb hajlatában, Bákótól 25, Onyesttől 40 km-re fekvő Pusztinára is, miután egyedülálló abban a tekintetben, hogy

az egész Moldvában csak itt sikerült megtartani a templom eredeti védőszentjét, ez esetben Szent Istvánt.

Ha interneten próbálunk rákeresni, a legtöbb helyen azt találjuk, hogy a falut a madéfalvi veszedelem idején, tehát 1764 után ide menekült csíki székelyek alapították, aminek azonban ellentmond Bernardino Silvestri térítő 1697-es, a szent kongregáció titkárának, Carlo Agustino Fabroninak küldött jelentése. Ebben ugyanis Pusztina neve már szerepel mint katolikusok lakta falué. Így nem zárható ki, hogy Románia nagy földrajzi lexikona (Bukarest, 1898-1902) szócikkének van igaza, miszerint „ezt a települést a Stefan cel Mare uralkodónak Corvin Mátyással vívott egyik csatája után behozott magyar foglyok alapították” – ezek szerint valamikor a 15. század második felében.

Ez persze nem zárja ki azt, hogy 1764 után, a 18. század végén székelyek telepedtek itt meg, sőt a helyiek emlékezete szerint 1816-ban, a nagy éhínség idején is érkeztek Erdélyből bevándorlók.

Szent István magyar király oltalmába ajánlott első fatemplomát 1780-ban húzták fel, majd 1830 körül újjáépítették, ugyancsak fából.

Miután 1848-ban tűzvész áldozata lett, a következő évben már kőből építették újjá, hogy aztán 1958-ban lerombolják. Ekkor vették használatba a ma is álló, 1937 és 1957 között épült istenházát, amelyben ma már ritkán hangzik el magyar szó.

1844-ben mintegy 500 lakosa volt, a 19. század végén 762 főt vettek számba, többségében magyarokat. Az 1930-as népszámlás egyetlen magyar nemzetiségű lakost sem mutatott ki, de az 1153 katolikusból 1146 magyar anyanyelvűnek vallotta magát.

Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár még a 21. század elején is elégtétellel nyugtázta, hogy a faluban mindenki érti és beszéli a magyar nyelvet.

Ma mintegy másfél ezren lakják, az ortodox vallásúak száma elenyésző.

Visszatérve az Édesanyám rózsafájához, a kötetet gazdag képanyag teszi még értékesebbé, mely a szerző magánarchívumából, valamint a Kisebbségekért – Pro Minoritate archívumából származik. A bemutatót október 19-én 17 órától tartják a Bod Péter Megyei Könyvtár dísztermében, ahol a kiadványt annak szerkesztője, Oláh-Gál Elvira ismerteti. A beszélgetés moderátora Erőss Bulcsú tanár, tanácsadó, az érdeklődőket a szervezők részéről Szebeni Zsuzsanna intézetvezető köszönti.

Az első moldvai magyarok

A kutatók többségének jelenlegi álláspontja szerint a mai moldvai magyarok elődei a Kárpát-medencéből, az összefüggő magyar nyelvterületről települtek át a 12. és a 18. század között több hullámban. Vannak olyan nézetek is, amelyek szerint Árpád honfoglalóinak visszamaradt utóvédje lennének, sőt, talán Attila hun birodalmának bukása óta ezen a területen élnek – ezt viszont nehéz régészeti és nyelvészeti érvekkel alátámasztani. A különböző időpontokban áttelepülő csoportok más-más okból érkeztek ide. A 12. század utolsó éveiben Magyarország népessége hirtelen növekedésnek indult, valószínű, hogy az első települések ekkor alakultak ki Moldvában, az akkori határ mentén. Mások úgy vélik, a német lovagrend 1225-ös kiűzése után felállított magyar határvédelem révén kerültek oda a csángómagyarok első csírái, vagy az 1241-42-es mongol támadást követően, amikor IV. Béla magyar király nemcsak a Kárpátokon belül, hanem a Kárpátok előterében, a régi keleti országhatárt képező Szeret mentén is végig őrtelepeket hozott létre. Ezek a telepek a Szeretnek a felénk eső nyugati partján sorakoztak végig láncszerűen, és az akkori idők lehetőségeinek megfelelően az őrséget családostól telepítették ki, akik ott paraszti gazdálkodást folytattak. A korábbi időpont mellett szól viszont egy 1234-ben kiadott pápai bulla, amely szerint az 1227-ben alapított milkói (Milkov) kun püspökség népei magyarok, németek, románok és kunok, a papok pedig magyar domonkosok. Azt pedig Radu Rosetti román egyetemi tanár is elismeri Unguri si episcopiile catolice in Moldova (Magyarok és katolikus püspökségeik Moldvában) című könyvében, amelyet a Román Akadémia 1905-ben adott ki Bukarestben, hogy Moldvában a katolikus magyarok ősfoglalók (răzeși, azaz részesek), akik a hegyeket és vizeket elnevezték (fel is sorolja a hegy- és dűlőneveket), és akik már a moldvai vajdaság megalapítása (1352) előtt ott, az akkor még Kunországnak hívott területen éltek.

Nyitókép: Moldvai vendégek a zabolai Csángó Múzeumban. Fotó: Tamás Sándor Facebook-oldala