A 70 éves kisautó karácsonyi története

Szüleim így találkoztak a fotóssal, akivel családi felvételt szerettek volna készíttetni, ezért ő megmutatta az általa fotózott korábbi képeket, többek között a kisautósokat is. Szüleim egymásra néztek és megegyeztek, hogy 1949. karácsonyára megveszik nekem a kisautót. Gegő úr hallani sem akart róla, hiszen mesterségének legvonzóbb kelléke volt, de mivel Marosvásárhelyen, szinte már minden gyermeknek volt ilyen autós képe, nem tudott ellenállni, és egy disznó áráért megalkudott szüleimmel.

Az „álomkocsit” meg is kaptam karácsonyra, amint mesélték szüleim magamon kívül voltam az örömtől, az egyik legszebb karácsonyom volt azóta is, amennyire emlékszem. Persze a környékbeli barátaim nagyon szívesen jöttek hozzánk, mert kipróbálhatták az „élményt”. Aztán már január 10-én képek is készültek, és amíg szüleim éltek a kézzel kiszínezett, berámázott kép mindig a falon volt. Ahogy nőttem, két év múlva már nem fért el a lábam a hajtokán, közben Gegő úr elpanaszolta, hogy a fényképész biznisz aláment a piros autó hiányában és visszavásárolta két malac áráért. Máig sem tudom ez a „disznó-malac árfolyam” milyen pénznem volt, de tény, hogy szüleim mindig így mondták. A kiskocsit csak úgy kapta vissza régi tulajdonosa, hogy megígérte, amint befejezi a „praxist”, újra nekünk adja el. Mikor 1963-ban Marosvásárhelyre kerültem a zenetanári főiskolára, még a stúdió létezett és még mindig a fő attrakció az egykori kocsim volt.

A ’70-es évek elején Gegő úr halála után a kabriólettet visszavásároltam, nem malacért, hanem pénzért és a padlásra került, arra várva, hogy majd a gyerekeimé lesz. Csáky Csaba barátom, kitűnő autószerelő felújította, elemes dudát tett rá, én pedig a kor divatja szerint ún. akcibildekkel (öntapadósokkal – szerk.) teleragasztottam. Miután megszületett Zsolti fiam, hatéves korára belenőtt a kocsiba, amelyet szintén karácsonykor kapott meg. Öröme még kitörőbb volt, mint annak idején az enyém, mert már akkor élt-halt a négykerekűekért. A Szakszervezeti Művelődési Ház mellett laktunk, a hatalmas tér kitűnő pálya volt, akárcsak később kis húgának, Annamarinak, aki akkor nem sejtette, hogy közben az ismét padlásra kerülő kiskocsi még fontos epizód lesz az életében.

Úgy adódott, hogy 2009-ben, karrierje egyik legsikeresebb dalából, a Live Your Life-ből akkori kiadója, a Roton, egy nagyon puccos klipet forgatott nagy stábbal Segesváron, táncosokkal, statisztákkal, profi szereléssel. Már a klip elején egy limuzin gördült be a klipbe, a következő jelenetben az öt éves Ádám unokám udvarolt egy színes bőrű kislánynak. Na, miben? Hát persze a vörös kabriólettben, amelyet közben ő örökölt meg, és amely öt év múlva a másik kis unokámé, Máté tulajdona lett.

Annamarinak még van egy kis köze az autóhoz, mert mikor megszületett kisfia, Ádámka – igen, őt is így hívják –, mi nagyszülők elhatároztuk, hogy rendbe tetetjük a kocsit. Szomszédunk, Persinariu úr csodálatos Ferrari-pirosra festette, új kormányt öntött és így vártuk a karácsonyt. Hosszú, fárasztó utazás után érkezett meg a kis unokánk december 26-án Budapestről. Édesanyja ölébe húzódott, nem kommunikált senkivel, mindaddig, amíg észre nem vette a fa alatt a kocsicsodát. Villámgyorsan leugrott, beleült és ittléte alatt ez a „oldmobil” lett a legkedvesebb játéka, amelyről 68 év után ugyanazon a helyen készült újabb felvétel. Ez nem egy modern karácsonyi mese volt, hanem igaz családi történetfüzér, amint a képek bizonyítják. Hát, ez is egyfajta kontinuitás. Boldog Újévet minden kedves olvasómnak!

Dancs Árpád