Az asztalitenisz szolgálatában

György Szilárd 2003-ban szerződött el Udvarhelyről és indult a nagyvilágnak, az akkori felnőtt román ranglistát vezető sportoló a bukaresti Proauto csapatához került, amellyel meg is nyerték a román bajnokságot. Bukarestből a továbblépést a Szombathelyi AK jelentette, a magyar bajnokságban két évet játszott Szilárd, a második szezonban a klub fennállásának legjobb eredményét elérve magyar bajnoki bronzéremig vezette csapatát. A szombathelyi klub színeiben a második számú európai kupasorozatban szerepeltek, az ETTU Kupában, ahol a legjobb tizenhat közé sikerült jutniuk.

Pályafutását Olaszországban folytatta, ahol több együttesnél is megfordult, többek között Monza, Milánó, Parma, Brescia, Pontinia, majd Róma csapataival ért el remek eredményeket. A milánói Pieve Emmanuelle csapatával egy szezon erejéig a Bajnokok Ligájában is szerepelt, nyert egyéni olasz ranglistaversenyt, többször volt érmes különböző egyéni turnékon, 2003 és 2005 között a román egyéni döntőkön is rendre dobogóra állt. Évekig részt vett a Nemzetközi Asztalitenisz-szövetség által szervezett Pro Tour versenyeken is, ahol győzelmeinek köszönhetően 2007-ben az egyéni világranglistán a legjobb 250 között jegyezték.

A következő szezontól edzőként a Székelyudvarhelyi ISK-FSK alkalmazásában lesz Szilárd, míg a bajnokságban a szuperligás Kolozsvári TCD ajánlatát fogadta el.

– Miért döntött amellett, hogy hazajön?

– Főleg a családalapítás miatt, de az is számított, hogy sok volt a tizenegy év külföldön. Amúgy is haza akartam jönni, segíteni bátyámnak, György Istvánnak, mivel nagyon jó munkát folytat itthon. Eleinte úgy volt, hogy Udvarhelynek fogok játszani is, de klubnak nem volt elég pénze ehhez, így elfogadtam Kolozsvár szuperligás csapatának a felkérését. Udvarhelyen edzőként folytatom, remélem, hogy a külföldön szerzett tapasztalatommal segítek, hozzá tudok járulni a gyerekek fejlődéséhez. Itthon nagyon jó munkát végeznek, a gyerekek tudnak viselkedni. Szép számban vannak itt, Olaszországban kevés csapat büszkélkedhet ilyen utánpótlással, ilyen összhanggal. Ha tíz gyerek van egy csapatnál, az már soknak számít. Itthon több mint harminccal dolgozunk. Kint ha van egy-két tehetséges gyerek, azt felkarolják, bajnokot csinálnak belőle, és kész. Nem olyan, mint itthon, hogy minden korosztályban érmekkel térnek haza a versenyekről.

– Az udvarhelyi gyerekek mennyi változáson mentek át az utóbbi időben?

– Évente egyszer-kétszer láttam őket eddig, nagyon fejlődnek. A tavalyi nyári vakációban volt olyan gyerek is, aki akkor alig tudta megfogni az ütőt, most meg érmekért játszik. A jobbak közül Tamás Szabolcs fejlődött legtöbbet. De mindenkin látszik a befektetett munka.

– Székelyudvarhelyen van egy generációnyi lyuk, 20–30 év között nincsenek asztaliteniszeseink.

– Amikor elmentem Udvarhelyről, Istvánnak és Nagy Feri bácsinak a nulláról kellett kezdenie az egészet. Jó pár évre volt szükség ahhoz, hogy ismét szép eredményeket érjenek el. Jött Péter Nándor, most meg itt van Szabolcs és Sánduly Levente. Nekem sok partnerem volt akkoriban, most nagyon kevés emberrel lehet edzeni, de szerencsére a fiatalok is segítik a még kisebbek fejlődését.

– Összehasonlítva az olasszal, a román színvonal milyen magas?

– A gyerekek szintjén Olaszországnál biztosan jobbak vagyunk. A válogatottak a külföldi versenyeken szép eredményeket értek el, ott vannak a 16, a 8 között, egy kis plusz kell, és jön az érem is. A felnőtteknél kevés a pénz, emiatt kevesebb a külföldi játékosok száma is Romániában. A fiatal tehetségek, mint annak idején én, külföldre mennek szerencsét próbálni. A foci is azért olyan népszerű, mert egyfolytában az megy a tévében. Az emberek hallottak az asztaliteniszről, de nem tudják, hogy miről is szól igazán.

– Romániában, valószínűleg a pénzhiány miatt is, két hosszú hétvége alatt lejár a bajnokság.

– A Szuperligában is két hétvége alatt jár le az alapszakasz, majd jön a rájátszás, ami újabb két hétvége. Olaszországban sem volt sűrű a bajnokság, tizennégy meccsünk volt az alapszakaszban, a rájátszásban pedig még kettő.

– Ez maratoninak tűnik, a gyerekek is hasonló rendszerben játszanak, egy hétvége alatt közel tíz mérkőzésük van.

– Természetesen ez sokszor kemény és fárasztó. Szerintem az erőltetett menet sokszor jó is. Ha a gyerek elkezd nálunk sportolni, az asztalitenisz mellett megtanulja a tiszteletet, hogyan kell viselkedni, önállónak lenni, harcolni a végsőkig. Pszichikailag is fel kell készítenünk őket, mivel az asztalitenisz nagyrészt fejben dől el. Az adott helyzetben hogyan győzze le pillanatnyi félelmét, mi adjon újabb erőt neki stb. Sokkal több dolgot megtanulnak nálunk, mint amit az emberek elképzelnek erről. Mi nem csak edzők, hanem nevelők is vagyunk.

– Mindig jön a kérdés: az ázsiaiakkal fel lehet venni a versenyt?

– Persze, bárkivel. Ahogy a fociban is mondják: a labda kerek. Amikor a BL-ben játszottam, 2–1-re és 7–4-re vezettem egy japán ellen, aki akkor huszadik volt  a világranglistán. Időt kért, és legyőzött, nagyon kevésen múlt az egész. Volt egy olyan partnerem is, aki nem fért be a kínai válogatottba, de Olaszországban a legjobb volt. Ennyi a recept: legyen két-három edző, aki tudja irányítani a csapatot, és legyenek olyan partnerek, akikkel játszva lehet fejlődni.

– Meddig tervezi folytatni?

– Aktív játékosként addig, amíg a szervezetem bírja. Jó pár évet szeretnék még asztaliteniszezni. Kíváncsi vagyok, idén hogy fog menni a bajnokság. Nagy reményeket a következőbe fektetem. Olaszországban az első tapasztalati év nehéz volt, nem ment a játék, aztán a második évben sikerült jobb eredményeket elérnem.

– A válogatottba is vissza akar kerülni?

– Egyelőre az időm nem engedi. A gyerekeket nem fogom otthagyni csak azért, hogy válogatott legyek. Az sok időt, kemény felkészülést igényel, edzőtáborokba kell menni. Egyelőre vagy edző leszek, vagy válogatott, a kettőt nagyon nehéz összehozni.