Sportünnep kissé keserű szájízzel

Az 1981-es Universiade óta nem volt hasonlóan magas színvonalú, nagy léptékű sportrendezvény megszervezve Romániában, írta a programfüzetbe a 11. Téli Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválról Ioan Dobrescu, a szervezőbizottság alelnöke. S valóban: világszínvonalú sporteseményt hoztak össze a brassóiak, közel ötven európai nemzet ifijei mérik össze erejüket nyolc különböző téli sportágban. S mivel, mint tudjuk, Romániában a téli sportokkal nem igazán foglalkoztak a közelmúltban, leszámítva Székelyföld egyes részeit, nem csoda, hogy az országot a legsikeresebben a székelyföldi, konkrétabban csíki fiatalok képviselik ezeken a játékokon. Olyannyira sikeresen, hogy a papírforma ellenére már több érmet szállítottak az országnak, köztük a legfényesebbnek számító aranyat is Imre Emilnek köszönhetően, de hogy az ő jó formája nem csak valamiféle kivétel, arra Búzás Dorottya ezüstérme épp elég frappáns bizonyíték.

A Románián belül mostohasorsban senyvedő Székelyföld, Csíkszereda biztosította hát ezeken a játékokon Románia legnagyobb sikereit. Az egyetlen kivételtől eltekintve székelyföldi gyerekekből álló hokiválogatott a kontinens nagyhatalmaival küzdött. Ahogy Nagy Attila Ferenc, a jégkorongtorna versenyigazgatója is megjegyezte: jó volt látni, hogy tizenkét gólos hátrányban is mennyire szorítottak, tapsoltak a székely gyerekeknek a brassóiak, bizonyítva, hogy a sportban nem számít a nemzetiségi kérdés, csak maga a sport.

Igazat kell adnom Nagy Attilának, de néhány megjegyzést azért hozzá kell fűznöm a gondolathoz. Tényleg, ekkora ünneplésben székely gyerekeket nem részesítettek még Romániában, mint most Brassóban, Brassópojánán a hokisokat, biatlonistákat, gyorskorcsolyásokat. Tizenhat évesek mérkőzésein talán még soha nem szurkoltak ennyien és ilyen lelkesedéssel Romániában. De nemcsak a jégkorongot övezi kiemelt érdeklődés a Barcaságban, a többi sportág eseményein is sok volt a néző: a téli sportok most már minden kétséget kizáróan ismét otthonra leltek azon a vidéken.

De persze nekünk, székelyeknek ilyenkor is kissé keserű a szájunk íze. És van miért. Miközben Imre Emilt most hősként ünnepli az ország, senkit sem érdekel rajtunk kívül, hogy milyen körülmények között készülnek ezek a sportolók. Bogyó Mária edző rámutatott: a csíkszeredai anyaegyesületen, az Iskolás Sportklubon és igazgatóján kívül senki másra nem számíthattak. Jégidő szempontjából még Csíkszeredában is mostohagyereknek számítanak. A hamarosan kezdődő varsói ifjúsági Európa-bajnokságra autóbusszal utazik a short track csapat, köztük a mostani többszörös érmes Imre Emil, mert a szövetségnek nincs pénze a repülőjegyükre.

Bezzeg a brassópojánai díjátadók alkalmával meg tudtak mozgatni egy egész infrastruktúrát annak érdekében, hogy Emil vállán ott büszkélkedjen a román lobogó, szigorú úr igazgatta a „szurkolókat\", akiknek az volt a dolguk, hogy a tévés bejelentkezések alkalmával helyesen, azaz a megfelelő színsorrendet betartva lobogtassák a háttérben az ország, a „nemzet\" zászlaját. Ilyenkor, éremosztáskor Imre Emil vagy akár Novák Ede „a mi románunk\", csak a hétköznapok során hajlamosak erről igencsak megfeledkezni a többségi nemzet tagjai. A székely gyerekek, becsületükre váljék, tették a dolgukat. Miközben a politika, a közélet attól hangos, mennyire nem tolerálják az állítólag toleráns románok az ő közösségi szimbólumaikat, ők büszkévé tették a románokat, Romániát. Imre Emil hátát nem égette a román zászló, a hokicsapat cserepadja sem omlott össze a méretes trikolórtól, a mérkőzés előtti buzdítás alkalmával is hallhatta az egész telt ház, hogy kiáltják a székely ifjak: Románia!

Barcarozsnyón, a síugrósáncok felé vezető út mentén a szervezők – a román zászló mellett – mindegyik, a játékokon rész vevő nemzet zászlaját kitűzték az oszlopokra. Magyarország zászlaját azonban hiába kerestük: az egyik oszlopon, a kitűzött román zászló mellett egy letört zászlótartó rúd utalt már csak arra, hogy hol is lehetett.