Rovatok

A csapadékhiányra most éppen nem panaszkodhat senki, se a korán bemelegedett május fülledtségére – na hát, gondoltam, lássuk csak, miért is panaszkodnak az emberek? A piaci árakra, meg az áruháziakra. Mert a piacon ugyan szép a retek, paradicsom, zöldhagyma, újkrumpli, de rettenetesen drága... Az áruházakban fényesre törölgetett, ám erőszakkal, napfény nélkül pirosított paradicsom mosolyog, a retek elfonnyadt, mégis drága, a murok is szép ugyan, de megér dollárnyit kilója?! Egy-egy ilyen monológ után igyekszem elfelejteni az árakat, és inkább nem kell a friss szatmári retek sem, mert a környezetében lévő gondolatoktól terhelődünk agyilag.

Mást az zavar, hogy a szomszéd kutyája egész éjjel ugat, hiába mondom, telehold volt, mit sem számít. Aztán rájövök, nem magyarázni kell, hanem meghallgatni. Mert – most már határozottan – úgy tűnik, mindenkinek ki is kell panaszkodnia magát, de mert a hivatalokban, üzletekben általában nem hallgatják végig a vég nélkülinek induló és majdhogynem tét nélküli szóáradatot, marad a szomszéd, a piaci alkalmi ismerős, az útitárs a buszon, vagy a messzi élő barát, rokon. Akinek telefonon is lehet árasztani a szöveget: a sok bút, sértődöttséget, netán mellőzöttséget.

Szóval egész komoly a gondolat: az emberek közérzete attól is függ, hogy kipanaszkodták-e magukat mostanában (ma, tegnap), volt-e, aki meghallgatta és egyetértett velük? Gondolom, a köztünk élő, idegen civilizációkból érkezett élőlényeknek már van erre kifejlesztett kijelzőjük is, nehogy beleessenek a hozzájuk (kedvesen, figyelmesen) szóló csapdájába. Valószínűleg jelzi egy gomb, mutatja egy kijelző, hogy az illető nem a helyzetet kihasználva teremt kapcsolatot a körülötte lévőkkel („kommunikál\", brrr!), hanem valóban célja van a hozzájuk szólásának. Mert micsoda megkönnyebbülés, ha lerázhatunk egy folyamatosan működő beszélőgépet! Erre mondjuk: lefáraszt, lemerít. Negatív szemléletével agyoncsapja a napunkat.

Vannak, akik azt mondják, ezért jobb például kutyát tartani. Nem panaszkodik, mert nem tud beszélni, csupán szorult vagy nehéz helyzetében vinnyog, nyüszít. Örömmel telik el, ha a gazdája hozzászól, megsimogatja. Egyszóval nagyon pozitív energiákat sugároz (aki hisz ebben), más szóval: felvidít. Fontosságunk tudatát ápolja, mert mi etetjük, mi sétáltatjuk, mi foglalkozunk vele.
Még nem volt szerencsém olyan munkahelyen dolgozni, ahol morcos, sértődött munkatársak helyett jókedvű kutyák (na legyen macska, madár, mezei nyúl, akár kenguru) csillogó szemeit láthattam volna minden nap. Ajánlom azoknak, akik leszívják a mások aznapi életenergiáját... De, mint az orvos, kötelező kúraként fel nem írhatom senkinek.

Ha nem vigyázok, éppen azok hibájába esek, akiket megrovok: azon panaszkodom, hogy milyen sokat panaszkodnak mások. Egyszóval legyen vége, még az ezzel kapcsolatos gondolatokat is rázzuk ki a fejünkből!

De mi kerüljön oda helyettük? Ez az igazi kérdés. Vannak, akik képesek a maguk dolgát-baját félretenni, csakhogy a másét megoldani segíthessenek. Nem kevés számú az a réteg, amelyet az jellemez, hogy figyelemmel követnek másokat, aztán amikor azok elakadnak, nem tudnak mit tenni, na akkor jönnek a tanácsaikkal, jóindulatú megjegyzéseikkel. Szóval ők a nem tolakodók. Némelyek képesek elnézni a más kínlódását, legyintenek vagy élvezik is a helyzetet... A létra legaljára szorultakra most ne vesztegessük a szavakat.

Talán egyszer arra is rájövünk, kikből lesznek a profi panaszkodók.