Lopakodó

Ma már nem is számít nagy cikknek a lopakodó repülőgép, a Blackbird és a Nighthawk, amelynek F-117-es változatát éppen egy székely származású szerb katona, a kevevári Dani Zoltán ismerte fel országa légterében. El is találta, „levette” odafentről 1999. március 27-én, úgyhogy a roncs Csonka-Szerbiában ért földet, s a jenki pilótának, a szlovén származású Dale Zelkónak katapultálnia kellett. Dani Zoltán Danicsként szép karriert tudhatna magáénak, de ő inkább leszerelt, és manapság pékséget üzemeltet Székelykevén.

A lopakodók ma már nem annyira titkosak, legalábbis ezek a típusok, de biztos, hogy vannak újabb fejlesztésű vasmadarak, amelyekről csak a későbbiekben fogunk értesülni. Mindig ez történik a hadászatban és a vele kézenfogva járó úttörő tudományban, hiszen többnyire a haderőtől, pontosabban a gazdaságilag erős államok kormányától kapják a tudósok a legfőbb megbízásokat az álmok megvalósításához. Ezek a tudományos újítások igen gyakran előbb a gyilkolást szolgálják, s csak „ártalmatlanításuk\", titkosságuk megszűnte után kerülnek át a polgári világba. Ha az ellenfél „leveszi\" a gépet, akkor hozzáférhetővé válik mások számára is a véres stratégiai játékokban, s kell mindjárt helyébe az új. A föld lakosságának kommunikációs szokásait megváltoztató elektronikus levél és a világháló sem más levetett haditechnikánál, amelyet a legnagyobb titoktartás mellett használt a Pentagon. Még álmodni sem mertünk – mondjuk – a varsági éjszakában e-mailről 1965-ben. Talán megfordult valakinek a fejében, hogy a nagy szocialista vívmány, a falvak villamosítása is világító nyomokat hagy majd egyszer a magánkézben hagyott gazdaságokban, de ilyen információrobbanásra senki nem számított a fenyvek alatt, s arra sem, hogy a harmadik évezred elején amerikai módra szeretnénk élni, dzsippel járni és jövőt pazarolni. Nagyot lépett a világ tudományossága előre, s mi sem élünk immár az Isten háta mögött.

Úgy látni, mostanság lopakodónk van. Az aktuális kormány úgy viselkedik, mintha maga lenne a kétharmados parlamenti magabiztossággal peckelődő örökkévalóság. Olyan döntéseket hoz, hogy borsódzik az embernek s az ő összes fiának a háta. Majdhogynem szó sem esik arról, hogy a szellemi elit üveggyöngyökért vikszolja a régebbi Európa illemhelyeit. Alig-alig beszélnek a profi léhűtőkről, akik szaporasággal és sajátos életmódjukkal, henyén s bután, de mégis magukhoz illő ésszel, igencsak élvezik az integráció gyümölcseit, és szép lassan felzabálják az országot. És sok egyéb fontos részletről sem beszélnek, de attól hangos ám a média, hogy hányan misézzenek egy frissen kaptárba csukott, juhokat, adót s mindent rosszul számba adó juhásznak. Már-már nemzeti és balladai hős az illető ebben a torzult cirkuszban.

A kormány azonban valósan lopakodik. Csűrik-csavarják a mondatokat a hivatalosságok odafent, mígnem kiderül, hogy a kórházak – bizony – nem szociális intézmények, s bennük a személyzet számon nem kérhető a pácienssel való kommunikációban használt nyelvekért. Szó sem esik arról, hogy kies honunkban bizonyos köpenyekről kormányrendelettel kellene eltávolíttatni a külső zsebeket, amelyek nemre, fajra, felekezetre, nyelvre, pártállásra való tekintet nélkül képesek a világ bármely konvertibilis valutáját befogadni. Nem. Nem. És nem. Mindezek hatodrendű tényezők, nem érdemesek a kibővített kétkamarás diéta figyelmére. A törvényhozás korszerű, korelőző eszközökkel lopakodik fölöttünk, csak jön és nyomul, amikor az országos hatású referendumok érvényességi lécét lennebb próbálja helyezgetni, akkor is. Talán a területi adminisztrációs átszervezésnek veti az ágyát.

Danik maradunk-e, vagy gyáván Daniccsá változunk?