Az államfő

Megmondom őszintén, valamiért nem szerettem Áder János magyar államfőt. Az is igaz, nem politikai okokból. Az én elképzeléseim szerint egy miniszterelnök lehet fiatal, aktív, cselekvő, tele lelkesedéssel, világmegváltó szándékkal, de egy államfő – „a fékek és ellensúlyok érdekében is” – legyen idős, bölcs, kiegyensúlyozott, megfontolt és demokrata. És most, a kezdetben kialakult, de már-már megkövesedett véleményem ellenére fejet kell hajtanom előtte. Jó mélyen. Azt is mondhatnám, meg kell követnem. Mert Áder János 2013. március 13-án meghozta az első, igazi államfőhöz méltó és felelős döntését. Aláírta az új magyar alkotmány változtatásait. És ezt a döntését az utca, egy forrongó, kis létszámú, irányított kisebbség akarata ellenére hozta meg. Amely tüntet és botrányt csinál, hol az ingyenes egyetemi oktatásért, hol a földhöz kötés ellen, hol a hajléktalanok jogaiért, de általánosságban a demokráciáért. Persze, ahogy ők értelmezik azt. Meg esetleg az ukrán feministák.

Mi, akik már megértünk néhány demokráciaértelmezést, tudjuk, milyen nagy cseber ez a fogalom. Mi minden belefér! És persze ők is tudják. De miközben a demokrácia égisze alatt tüntetnek a családfogalom meghatározása ellen, persze elutasítják az abortusztilalmat. Azaz a magzat jogát az élethez! Pedig egy igazi demokrata számára a legfontosabb jog az élethez való jog kellene legyen.

Áder János aláírta az alkotmánymódosítást, mert tudta azt is, hogy Magyarországon nem csak egy százfős agresszív csoport van, ott van egy hatalmas, csendes többség, mondjuk úgy kilencmillió kilencszáznyolcvanhatezer, aki dolgozik, és nem hőbörög, s aki rendet akar. Aki tudja, nem tüntetésekből áll az élet. Régi mondás, hogy ahol gyenge az uralkodó, ott gyenge az állam is. 2010-ben Orbán Viktor egy eladósodott, széthulló államot vett át, ahol az előbbi kormány tehetetlen volt még az állam működtetésében is. Odáig jutott a baloldal, hogy akár a háborúkban a bevonuló seregeknek, „megélhetési bűnözés címén” – talán bónuszként a meglévő segélyekre – az országon belül engedélyezte a szabad rablást. Tudnak még a világon egy ilyen államot? Nyugati számítások szerint is közel 250 milliárd dollárt loptak ki az országból a posztkommunisták. Úgy adták el az állami vagyont, hogy nem készült róla leltár! És túlléptek még azon a közmegegyezésen is, amely a kádári szocializmusban létezett, hogy van látszatmunka, amelyért látszatfizetést kap az ember. Hogy legalább reggel fölkel az ember, bemegy a gyárba, délben hazamegy. Ő azt hihette, hogy dolgozik, az állam meg úgy tett, mintha elhinné ezt, s fizetett. A munkanélküliséget a korkedvezményes nyugdíjjal, leszázalékolással oldották meg. Kérdem én, milyen állam az, amelyik nem szabályozza a jogok mellett a kötelezettségeket? Amely ahelyett, hogy a felelősséget felosztaná az állam és egyén között, a hamis eszmék nevében lebontja az utolsó szabályokat is? Szabad rablást enged? A fékek és ellensúlyok mellett nem kellene ismerni a jogokat és kötelességeket is?!

S hogy véletlenek lennének a diáktüntetések? Annyira, amennyire véletlen volt az „arab tavasz”! Amennyire véletlen volt a három, demokratikus választáson megválasztott miniszterelnök félreállítása Európában. Amennyire véletlen, hogy a bolgár szocialisták vezére, Budapesten „elmeséli” a kongresszus résztvevőinek, hogy Bulgáriában miként is buktatták meg a jobboldali hatalmat erővel. Sejtetni engedi, hogy meg lehet buktatni ott is.  És az EU nem szólal meg. És az EU a jogsértő diákok irodafoglalásakor sem szólal meg. Talán ki akarják kényszeríteni a rendőrség hasonló brutalitását, mint 2006-ban? Hogy az Orbán-kormánynak, ha a demokráciáról van szó, ne legyen, nekik viszont legyen, amire hivatkozni?

Nos, épp ezért volt fontos, hogy Áder János aláírja az alkotmány módosításait. Államfőhöz méltóan viselkedett, s illesse dicséret ezért.