Autonómia, ami nincs, de kellene

Miközben a fősodratú honi médiát újabb és újabb bukaresti mocsokhegyek foglalkoztatják, a hazanéző magyar sajtóban mégiscsak az volt a tegnap fő híre, hogy valakik kikutatták: az erdélyi magyarok közel fele tizenkét éven belül autonómiára számít. Ettől az egyik szemünk sír, a másik nevet. Sír, mert miért csak a közösség fele ilyen optimista és miért csak egy fél emberöltő múlva, de nevet, mert lám, már minden második emberünk bízik az önrendelkezés lehetőségében, ráadásul mi az a tucatnyi év az elmúlt kilencvenhez képest. Anélkül, hogy a felmérés feltárta részletekbe magam is belemennék – pedig hát az ördög ugyebár mindig a részletekben rejtezkedik –, az azért feltűnt és meglepett, hogy bár arányosan kérdeztek meg magyarokat a Partiumból és Székelyföldről, utóbbi régió autonómiaigénye úgymond nem kerekedett felül az összerdélyi önrendelkezésén. Bár nem tudjuk, pontosan miként és miről kérdezték őket – ami egyáltalán nem mindegy –, a válaszadók összessége a legnagyobb arányban Erdély autonómiáját jelölte meg a legfontosabbként. Még Székelyföldön is! Ahol csak feleannyian tartották elsődlegesnek magának a Székelyföldnek az autonómiáját, mint ahányan az egész Erdélyét. Ez több kérdést is felvethet. Eszerint inkább az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács küzdelmét támogatnák és helyeselnék, semmint a Székely Nemzeti Tanácsét? Inkább történelmi, semmint etnikai alapon fejlesztenék az autonómiákat? (Hiszen a Románián belüli autonóm Erdély egy nagy román többségű entitás lenne ma is és a jövőben is. Ahol ugyanúgy ki kellene harcolni a magyar közösség önrendelkezését, mint a mostani egy és oszthatatlan román nemzetállamban.) Egy biztos: elenyésző volt a megkérdezettek között azoknak a száma, akik szerint nincs szükség semmiféle rendű és rangú és tartalmú autonómiára. Beérik azzal, amit Bukarest adott, ad és adni fog nekik.