Apa, a vízilovakat nem simogatjuk többé, ugye?

– Nem, gyermekem, többé már nem! – válaszolnám én is annak a szülőnek a helyében, akinek 16 éves lányát sikerült utcára tenni -15 fokos hidegben. Állítólag azért, mert megsértette a Református Diákotthon amúgy bentlakásként működő intézményének belső szabályzatát. De, mint látni fogjuk, az ún. szabálysértésnek semmi köze a lényeghez, ahhoz, hogy egy fiatalkorú testi épségét veszélyeztették. Azt is megmondom, hogy miért…

Mert nem ér véget ott egy intézmény(vezető) felelőssége, hogy bármilyen szabálysértés miatt pecsétes papírt állít ki arról, hogy kidobja egyik bentlakóját. Mindaddig felelős, amíg a szülőnek, gyámnak át nem adja a rá bízott fiatalkorút. S mivel egy gyermek – a tudomány mai állása szerint – se e-mailben, se faxon nem küldhető haza, konyhanyelven fogalmazva az „átadás-átvételnek” meg kell történnie. Márpedig az esti kilakoltatásnál a szülők nem voltak jelen. A többi humbug. Ezért mindegy teljesen, hogy azt a sokat emlegetett, szigorúan nevelési célzattal kidolgozott belső házirendet betartja-e vagy sem egy kiskorú. De a Református Diákotthonban uralkodó „renddel” nem ez a legnagyobb gond. Hanem az, hogy az intézmény igazgatója pedagógusként megbukott. Nem most, hanem olyan húsz évvel ezelőtt, hozzávetőlegesen ennyi ideje simogatjuk ezt a vízilovat, évtizedekig szemet hunyva az ott zajló, nem éppen rózsás (v)iszonyok, azaz önkény fölött. Azt is megmondom, hogy miért…

Mert – miként azt Dobai László, a diákotthon igazgatója/kuratóriuma közleményében tette – fanatizmusunk, netán meggyőződéses igazságkeresésünk (nevezzük most védekezésnek!) közben nem tekinthetjük „járulékos veszteségnek” a gyermeket, akinek gondozását jóhiszeműen bízták ránk a szülők. Mert a Református Diákotthon éppen hogy le nem kurvázta személyes adatokat (nevet, lakhelyet, életkort) és fényképet(!) tartalmazó nyilvános kiáltványában a gondjaira bízott fiatalkorú lányt. Kért bárkitől is engedélyt arra, hogy ezeket az adatokat, a lány fotóját nyilvánosságra hozza? Milyen pedagógiai elvek mentén tart nyilvános akasztást egy kiskorúakkal foglalkozó intézmény, netán annak vezetője?

Apropó (v)iszonyok. Ebben az otthonban zajlott, zajlik egyéb is. Például rendszeres megaláztatás. Miként történt azzal a fiatallal, akit annak ellenére befogadtak, hogy tudták, Jehova tanúja. És ezért, ráadásul úgy, hogy vallási meggyőződése nem saját választása volt, hiszen gyermek volt még, az istenért, nos, ezért nyilvánosan hirdetett kirekesztés volt a jussa, sőt jelenteni kellett (volna) a többi gyereknek, ha netán „téríteni” akart volna ez a sátáni csökevény.

Szó sincs arról, hogy ne lennének elvitathatatlan intézményvezetői érdemei Dobai Lászlónak. Éppen fanatizmusa okán tudta, tudja tűzön-vízen át fenntartani sokaknak segítséget jelentő bentlakásos diákotthonát. De ez az eset is rávilágított arra, hogy ki az, akinek még fotón sem volna szabad gyerekeket látnia, nemhogy napi szinten érintkezni velük. Kemény és kegyetlen szavak, tudom, de eltiltást érdemel az ilyen. Aki képes a gondjaira bízott gyermekek személyiségi jogaira, méltóságára, érzékenységére fittyet hányni, mert… Mert miért is?