A díjazottakat és a teremben ülő közönséget Kovács András Ferenc főszerkesztő köszöntötte, aki elmondta, hogy a nívódíj, amelyet huszonnegyedik alkalommal adnak át, a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi János bronzplakettel és pénzjutalommal jár. A díjazottakról a Látóban közölt szövegek alapján döntött a szerkesztőség,  vers-, széppróza- és tanulmány kategóriában, valamint debüt-díjat is adományoz minden alkalommal. Az elmúlt huszonhárom évben több, mint 50 alkotó vehette át az elismerést.

2015-ben a Látóban megjelent írásáért Murvai Bélának ítélték a Debüt-díjat, akit Láng Zsolt méltatott. „Felnőtt az, aki megtanul beszélni, tehát gondolkodni, gyerek az, aki fel akar nőni, vagyis tanulni akar” – kezdte a méltatást a szerkesztő, aki arról beszélt, hogy Murvai Béla későn kezdett el írni, ami nem baj, hiszen van még példa erre a világirodalomban. Murvai Béla Szövevény című regényének 40. fejezetéből olvasott fel részletet, amelyben egy gyerekkori élményét elevenítette fel.

A széppróza kategóriában Szilágyi Júliát díjazta a Látó. A kolozsvári szerzőt Vida Gábor méltatta, a mesélésre és a mesélőre figyelmeztetve az olvasókat, arra, hogy a helyek és helyszínek átalakulnak, a mesélés által a tények is megváltoznak. Szilágyi Júlia prózája szűkszavú és pontos, minden mondata mögött tíz másik van – mondta. „Szeretem ezt a várost, szívesen jövök ide” – fogalmazott Szilágyi Júlia, aki arról beszélt, hogy pályáját valamikor kritikával kezdte, értekező prózával folytatta, majd prózával, és memoárral.

A Látó januári, februári és márciusi számában, három részletben közölt tanulmányáért vehette át a díjat Tibori Szabó Zoltán, akiről Demény Péter beszélt, és aki nem is akarta elhinni, hogy egy irodalmi folyóirat díjazottja lett. „Úgy olvastam mint egy tanulmányt, amely rávilágít szüleim múltjára” – fogalmazott Demény a laudációjában, időkapszulának nevezve az írást.

Végül a vers-kategóriában díjazott Aczél Gézát Kovács András Ferenc laudálta, rámutatva a költő verseinek sajátosságára, arra, hogy élet-darabokból rakódnak össze, „faltól falig mennek a szövegek”, központozás nélkül, megvan a maguk ritmikája, néha rímelnek is. A díjazott szerző a (szino)líra című kötetéből a (búcsú)galopp című versét olvasta fel.