Bár szívét az otthon hívja, s ide vágyik mindig vissza...

– Nem voltam hajlandó a Ceauşescu-rendszert méltató hazafias dalok tolmácsolására, és nem voltam hajlandó románul énekelni, ezért meghatározatlan időre letiltottak Románia minden színpadáról. Többször letartóztattak, édesanyám budapesti születésű, s ez volt a baj. A bukaresti magyar adás szerkesztőségében dolgoztam akkor, s be akartak szervezni, hogy számoljak be a magyar szerkesztőségről, hogy miről beszélnek, mit csinálnak, kikkel tartanak kapcsolatot. 1976-ban disszidáltam, azért mert volt egy lehetőségem. Nem akarok magyarázkodni, de úgy gondolom, hogy abban az időben, akinek ezt a lehetőséget a sors felajánlotta, ezerből talán egy nem élt volna vele, különösen ha közben ilyen atrocitások érik.

– Nem bánta meg soha?

– Azt hogy akkor elmentem, soha nem bántam meg, főleg azért, mert volt egy hároméves kisfiam, és nem csak magamra gondoltam, amikor az a disszidálás mellett döntöttem, hanem elsősorban a gyerekem jövőjére. Hogy mi lesz ebből a gyerekből magyarként itt? Majd egy évet turnéztam Európa több országában és végül is Svédországot választottam új hazának. Elsősorban azért, mert nagyon sokat hallottam a svéd demokráciáról, szabadságról – ebben soha nem is csalódtam. Nem utolsósorban pedig az döntött, hogy Svédország volt az egyedüli ország, amely három év után állampolgárságot adott, s akkor már jöhettem haza látogatóba, s így édesapámat még életben találtam.

– A dalok jó része Erdélyről és a honvágyról szól. Sosem gondolt arra, hogy – amikor már lehetett – hazaköltözik?

– Gondolkodtam, sőt 1990-91-ben – a második házasságomban, mielőtt megszületett volna Kristóf fiam – a feleségemmel néztünk is lakást Budapesten. Valami miatt azonban – talán a sors hozta így – a stockholmi lakásunkat nem tudtuk eladni. Ez a dolog késett, késett, s egyszer csak azt mondtam, hogy ha nem lehet eladni, akkor maradunk, s lefújtam a költözést. És nagyon jól tettem, abból a Magyarországból, ami ma van ott, és abból a hangulatból, köszönöm szépen, nem kérek. Amúgy is úgy gondolom, hogy én nem attól vagyok erdélyi magyar, hogy veszek magamnak itt egy félholdas telket, és egy faházat, hanem attól hogy testileg-lelkileg itt vagyok. Én, ha megreggelizek, s elindulok reggel Stockholmból, 3 órakor a vásárhelyi repülőtéren kiszálltam. Nem akarok azért venni itt házat, hogy verjem az asztalt, hogy nekem házam van. Gyakran vagyok itt, és a lelkem mindig itt volt. Az egykori magyar adásos munkatársam, Csép Sándor nemrég mondta, hogy jobban beszélek magyarul, mint amikor elmentem. Pedig voltak olyan évek, amikor alig szólaltam meg magyarul. Ugye az első házasságomnak vége lett, másodszorra pedig egy finn lányt vettem el, aki akkor még nem tudott magyarul, most már azonban nagyon jól beszél.

A teljes interjút az erdélyi turné kulisszatitkaival együtt a Vásárhelyi Hírlap csütörtöki, szeptember 16-ai lapszámában olvashatja.