Albánia, az ellentmondások országa

Már csak a neve is sokat sejtet: Republika e Shqipërisë (vagy egyszerűen Shqipëria) a sasok földjét jelenti, amit az ország címere is egyértelműsít. De nem csak sziklás hegyei vannak, hanem 362 kilométer csodálatos partvonala is. Délnyugaton a Jón-tenger, nyugaton pedig az Adria mossa Albánia partjait. Ha a kommunista hatalom nem folytatott volna Romániánál is szigorúbb elszigetelési politikát, Albániát már évtizedekkel ezelőtt felfedezték volna maguknak a turisták milliói. A négy és félmilliós ország most törekszik a váltásra, négy éve NATO-tag, és az Európai Unió várólistáján is ott található. Gazdasága ugyan lepukkantnak tűnik, de az életszínvonal már jó ideje a romániai fölött van. Sok albán falu a mi, 2000 után épült kertvárosi lakóparkjaink képét nyújtja. A jómóddal épült magánházak semmivel sincsenek szegényesebben berendezve, mint mifelénk, újgazdagéknál. Az ország autópálya-hálózatáról nem is beszélve, mely még a legújabb térképeken is követhetetlen, oly gyorsan gyarapodik.

Csakhát mit ér a mediterrán tengerpart, a természeti szépségekben páratlanul gazdag hegyvidék, a sok-sok történelmi műemlék, ha a potenciális látogató kétszer is meggondolja, hogy belépjen-e egy olyan országba, ahol melegen ajánlott a hastífusz, a veszettség, a kullancsok által terjesztett agyvelőgyulladás, a hepatitis A és B elleni oltás. Arról nem is beszélve, hogy a kommunista múlt lépten-nyomon visszaköszön. Albánia az ellentmondások országa, amit mi magunk is megtapasztaltunk.

Nyugati autópálya, balkáni feltételekkel

Hiába az egy évvel korábban kiadott térkép, Albániában a nyomtatásban megjelenteknek nincs nagy súlya. Elvileg kétsávos, aszfaltozott műúton kellene haladnunk a Shkodrai-tó irányába, erre fel az A1-es, Durrës–Elbasan–Ohrid csodálatos autópályán találjuk magunkat, amelynek még csak a tervezett nyomvonala sem jelenik meg a réginek semmiként nem mondható térképen. A semmiből kinőtt sztráda ugyanolyan szegényes, mint Románia néhány pályája: itt sincsenek pihenők, benzinkutak meg letérők, és itt is ugyanolyan kevés autó halad el, mint nálunk. Akinek mégis sürgős dolga akadna, félrehúzhat a természet lágy ölébe, ha viszont megszomjazik, szinte húsz kilométerenként „tankolhat fel”. Nincsenek éttermek vagy büfék, de mégcsak bódék sem, az útszéléről, gázolajjal működő áramfejlesztővel működtetett hűtőszekrényekből árulják az ásványvizet meg a kólát a készülék és egy kempingasztal mellett, kicsi széken, napernyő alatt üldögélő személyek. Hogy mekkora bevételük lehet, nem nehéz megjósolni, de hogy mitől éri meg nekik a hűtő mellett gubbasztani és negyedóránként egy-egy klienst kiszolgálni, szinte érthetetlen.

Ha viszont szigorúan csak a sztráda minőségét vesszük górcső alá, be kell ismernünk, hogy Albánia is elhagyott egy pár körrel és kilométerrel. A sziklás vidéken keresztülhaladó pályán völgyhíd völgyhidat ér; még a mélybepillantás sem könnyű, nem hogy egy ilyen sztráda megépítése. A helyiek büszkék is meg mérgesek is az autópályájuk miatt. Az amerikai-török Bechtel–Enka konzorciumot már 2009-ben azzal vádolta az albán sajtó, hogy Lulzim Basha volt közlekedési miniszter befolyását igyekeztek felhasználni az építkezés elnyerésének érdekében. A győzködés jelentős anyagi ráfordítást igényelt, ami Ina Rima albán legfőbb ügyész szerint több százmillió euróban mérhető. De bármennyire is megkárosította az albán adófizetőket a Bechtel, az amerikai mamutvállalat még mindig jóval kevesebb pénzt préselt ki az albán adófizetők zsebéből, mint a miénkből.

Jó rendőr

A pályáról letérve, újabb ellentmondásokban van részünk. Amikor a Krisztus előtti negyedik évszázadban, az illírek által alapított Shkodra belvárosába érünk, első dolgunk a főtér holléte után érdeklődni. Nem is gondoljuk, miért tűnt el az irányjelző táblákról a Centrum felirat, míg egy hatalmas körforgalomban irányítgató rendőrt meg nem kérdezünk. Az egyenruhás férfi sem idegen nyelvet nem beszél, sem zoknit nem visel, de készségesen mutogatja, hogy ez az albánok által Shkodërnek nevezett nagyváros főtere. „Moment, moment!” – ismételgeti, és ha forgalomirányításból nem is, de vendégszeretetből jelesre vizsgázik. Pillanatok alatt minden egyes olyan autót leállít, amely éppen a körforgalomból ki vagy be szeretett volna hajtani, majd kivezényel egy majdnem üres taxiállomásra. „No problem” – mondja és közben megnyugtatásunkra mindegyre magára mutat, mint a hatalom képviselőjére, majd anyanyelvén is elhadar egy pár mondatot, amiből arra következtetünk, hogy Shkodra városa a szíve csücske.

Azon túl, hogy modernkori főtere a szocializmus építészeti vívmányait tárja elénk, Albánia ötödik legnagyobb települése a turistának sem okoz csalódást. Shkodra legfőbb nevezetessége az illír időkre datálható, de mai alakjában középkori Rozafa vára (albánul Kalaja e Rozafës), a várhegy aljában elterülő 18. századi bazár és az Ólom-mecset. A vár felépítéséhez a mi Kőműves Kelemen balladánkkal rokon legenda kötődik: a három kőműves fivérnek be kellett falaznia a legkisebb fiú feleségét, Rozafát, hogy amit nappal felépítenek, éjszaka ne omoljon le.

Egyébként nem ez az egyetlen összefonódás az albánok és a magyarok között. Hunyadi János a 14. században komoly támogatást nyújtott a szkipetároknak a törökkel folytatott harcokban. Pár száz évvel később, 1938. április 27-én I. Zogu albán király feleségül vette a szilveszter éjszakáján megismert, nála húsz évvel fiatalabb Apponyi Geraldine Margit Virginia Mária grófnőt. Az esküvőre Hitler egy pompás Mercedest, Mussolini aranyozott bronzvázákat küldött. A magyar nép ajándéka négy fehér lipicai ló volt. Geraldine azt kérte vőlegényétől, hogy magyar udvarhölgyeket hozasson és a királyi kastélyhoz egy katolikus kápolnát építtessen. Bár Albánia lakosságának túlnyomó része száz évvel ezelőtt muzulmánnak vallotta magát, Shkodra katolikus érseki központnak számít és itt található az ország legnagyobb katolikus istenháza, a Szent István-székesegyház.

Az országban jelenleg azonban mind a mohamedánok, mind a keresztények kisebbségbe kerültek. Miután a pártállami egyházüldözés során Albánia a világ egyetlen hivatalosan is ateista államává degradálódott, a félévszázados agymosás a mai napig is eredményesnek mutatkozik. A felnőtt lakosságnak kevesebb mint fele sorolja önmagát valamely felekezetbe. Jelenleg a legtöbben – mintegy 20 százalék – ortodoxnak vallja magát. Isten házai, hagymakupolás ortodox templomok, római katolikus templomok, mecsetek összhangban állnak egymás mellett.

…és rossz rendőr

Az már egyáltalán nem meglepő, hogy Albániában sem minden egyes főútként jelölt szakasz autópálya. A Montenegro határáig vezető utolsó 35 kilométeres szakasz poros, köves makadám, amit másfél óra alatt teszünk meg. Nemcsak azért, mert gödröket kerülgetve, lépésben haladunk, hanem az újabb rendőri randevúnak köszönhetően is. Ezúttal is rendkívül elszórakozunk a hatóság emberén, igaz, ez a móka már semmiféle előjogot nem biztosít, ráadásul tíz eurónkba kerül.

Miután az egyenruhás, idős, pockosodó férfi tüzetesen többször is átnézi az iratainkat, azt kérdi valamiféle albán–angol–süket-néma keveréknyelven, hogy milyen autóban ülünk. A Citroën felirata és jelvénye nem elég ahhoz, hogy rájöjjön a francia kocsi márkájára. Igaz, mi sem értjük egészen pontosan mit akar, amikor a búcsúzkodás után, még egyet int, majd az ablakon behajolva a sofőr lábát kezdi mutogatni. Csak amikor mutatóujjával szinte a bokámat érinti, villan át az agyamon, hogy megtetszett a szandálom. Ha ez az ára annak, hogy folytathassuk utunkat, hát legyen: rendőr bácsi, öné a szandál, gondolom magamban, csak vigyázzon, mert könnyen elcsónakázhat benne, ha kisebb lábon él, mint én. Már adnám is a lábbelit, amikor kézzel-lábbal kétszeres nemet int. Aztán valahogy megérteti, hogy Albániában kizárólag csukott cipőben szabad vezetni. Még a közel negyven fokos melegben is. Amúgy neki van igaza, hisz ez nemzetközi szabály, csak hát könnyen elfelejti az, aki nemigen találkozik olyan rendőrökkel, akik ha már semmibe nem találnak hibát, az ember lábát kezdik vizsgálni. És hiába ajánlunk fel számlanélküli, kerek öt eurót, mintha nem is egy velejéig korrupt, balkáni, volt szocialista állam rendőrével lenne dolgunk.