A csend mögötti kiáltás – Struggle for Connection

A Struggle for Connection című előadás Csíkszeredában, a Táncvilágnap alkalmából megrendezett programsorozat egyik emlékezetes pillanataként nemcsak a test nyelvén szólt, hanem az érzelmek rezgésén keresztül is. Tánc, fények, néhol kimerevített képek: többtucatnyi láb egy ritmusra dobbant.

A háromrészes darab nem lineáris történetmeséléssel operált, hanem egyfajta érzelmi koreográfiával, így érzéseken, belső vívódásokon, vágyakon és felismeréseken vezetett végig.

A táncosok mozdulatai a sebezhetőség és az elfogadás mezsgyéjén haladtak. A kép és hang összhangban volt, a fényjátékkal vált az előadás valami többé, mint tánc. Az első képben a fehér felsőben lévő táncosok mintha meztelenek lennének, a kék fény bőrszínné változtatta azokat. Egy fehér felső, mintha a test puszta jelenlétére szűkítette volna le a karaktert – egy ember, aki próbál valaki lenni. Megjelent a kapucni, amely hol eltakarta az arcokat, hol lekerült azokról, és amely egyúttal szimbóluma lett a rejtőzködésnek és az önazonosság vállalásának.

A második rész a címadó, már a történetmesélés velejében lévő fejezet volt.

A csapat egy ritmusra mozdult, mégis mintha mindenki kereste volna a maga helyét. Szólótáncok szakították meg a csapattáncokat – jelezve, hogy az egyéni útkeresés sosem szűnik meg akkor sem, ha éppen közösségben vagyunk. Az előadás ezen pontján a színpad már nem pusztán helyszín volt, hanem térkép: rajta minden egyes mozdulat egy útvonal a kapcsolódás felé. A táncosok gyakran a közönség szemébe néztek – mintha kérdeznék: „Te is így érzed?”

Az utolsó rész a Darkside címet kapta. Ekkor már egy sokkal sötétebb tónusra váltott a hangulat, mind látványában, mind hangulatában. A Mariana-árok mélyére süllyedve – kéklő fények alatt, lassú, vízszerű mozdulatokkal – a darab a belső démonokat idézte meg. Itt a vörös fények és a testek közelsége a vágy és az elfojtott szexualitás nyelvén kezdtek beszélni. Az ego, a manipuláció, a hatalomvágy mind képpé vált a színpadon, és mégis, minden gesztus mögött ott volt a vágy a megértésre. Ahogy egyre kevesebben maradtak a színpadon, és mégis „tovább táncoltak”, ott motoszkált bennünk a kérdés: vajon nem ezt tesszük mi is nap mint nap?

Zaiba Anikó koreográfiája érzékenyen és pontosan vezetett végig az emberi lélek terepasztalán. A világítástervező, Hátszegi Ákos munkája nemcsak kísérte, hanem meg is teremtette az előadás hangulatát – a fények festettek, hangulatokat és jelentéseket adtak a mozdulatoknak.

A Struggle for Connection nem akart mindent megmagyarázni – és talán épp ezért volt ennyire hatásos. Azt üzente: nem vagyunk egyedül a bizonytalanságainkkal. A kapcsolódás nem egyszeri esemény, hanem állandó küzdelem – és minden tánclépés, még ha csak belül történik is meg, közelebb vihet a másikhoz.

Megjelent ugyanis a kamaszkori bizonytalanság, önbizalomhiány, a fiatalkori útkeresés nehézségei, majd a felnőttkori összetartozásban rejlő erő, amiből ha kilépünk, akkor sem vagyunk egyedül. És habár mind másak vagyunk – ezt érzékeltették a stílusok ötvözete is – mégis egy az utunk.