Amit Trianonnak köszönhetünk

Ahelyett, hogy enyhült volna a nemzetiségekkel való rossz viszony, tulajdonképpen még jobban eldurvult. Sokan nem veszik figyelembe, pedig nagyon fontos lenne – főleg román történészek nem szoktak nagyon hangsúlyt fektetni rá –, hogy azért ide egy elveszített világháború is kellett. Pedig Tisza István miniszterelnök tényleg próbálkozott 1914 júliusában, hogy valamilyen szinten az Osztrák-Magyar Monarchiát eltántorítsa a konfliktustól, de hát erre ugye édeskevés volt a magyar miniszterelnök pozíciója. Az, hogy ki tudta az ország húzni 1920-ig, az volt a csodálatos megvalósítás: a Monarchia háborús négy éve alatt négy fronton négy állammal kellett háborúzzon, amiből kettő nagyhatalom volt.

És a nemzetiségek igényeit folyamatosan elnyomva egy nyomást gyakorolt önmaga felé az állam, mígnem centrifugális erőként ez szét nem robbantotta. Magyarország a háborúból is vesztesként került ki, meg kellett büntetni, példát kellett statuálni. Ami a hab a tortán, hogy az ország egyik hibából a másikba esett, teljes káosz uralkodott a magyar állam területén 1918-ban, védtelenné vált az ország, a hadsereg szétzüllött, a Tanácsköztársaság pedig egy kommunista importot jelentett a Nyugat szemében. Amikor 1919 tavaszán azzal szembesült a párizsi békekonferencia, hogy Magyarországon ki van kiáltva a Tanácsköztársaság, és gyakorlatilag proletárdiktatúra van, attól a Nyugat megrémült. Ráadásul itt nyíltan egy olyan modellt használtak, amely azelőtt egy néhány hónappal a cári családot kegyetlenül legyilkolta. És ezért van az, hogy

ezért döntöttek úgy, hogy na jó, akkor jól összenyomjuk, lehetőleg minél kisebbre. Az 1920. június 4-ei aktuskor már gyakorlatilag csak aláírták, ami már eldőlt korábban.

de hogyha kimegyünk az utcára, ezt szinte senki nem tudja, nem is érdekel senkit, mert az embereknek nem a jogi szféra számított elsősorban, hanem a trauma, amikor aláírnak egy szerződést, amiben feketén-fehéren le van írva a következmény, és a sajtóban megjelennek a térképek, amitől az ember először szembesül azzal, hogy például az ő városát kettévágták. Ez volt a trauma, nem az, hogy az Országgyűlés becikkelyezett valamit, holott de jure azóta létezik Trianon, addig nem volt egy érvényes dolog, csak egy fecni. Ez egy hosszú folyamat volt, nem szabad leragadni június 4-énél.

Hogy aztán felénk ez egy teljesen – és szerintem tudatosan – érzéketlen és csúnya gesztus, az tény, de sajnos a makropolitikát ritkán szokták a kisebbségek befolyásolni. Nekünk az a nagy erősségünk, hogy mi egyformán tudunk erről a dologról gondolkodni nem csak a magyar állammal, hanem a többi kisebbségi magyar népcsoporttal a Kárpát-medencében. Hogy azt látja Bukarest, hogy nem csak az erdélyi magyar közösséggel áll szembe, mikor ez a téma előkerül, hanem az összmagyarsággal. Ez a trauma ez közös. De az erdélyi magyarság van a legnehezebb helyzetben, mert

– Hogyan viszonyuljunk mi, erdélyi magyarok, melyik lehet az az egészséges középút az örökös siránkozás, a gyász, illetve a másik véglet, a „mindent vissza” között?

– Szerintem a legegészségesebb választ erre a transzilvanista nézőpont adta meg az 1920-as évek elején, amikor azt mondták, hogy az erdélyi magyarságnak meg kell szerveződnie, és lehetősége van önálló, erőteljes nemzeti közösségként megjelennie. Trianont nem feltétlenül kell úgy felfogni, hogy most akkor vége mindennek. Az erdélyi magyarságnak szerintem az a feladata, hogy Trianonból egy regionális közösségi felemelkedést fabrikáljon.

szárazajták, 1956 utáni megtorlások, fekete márciusok. Még mindig itt vagyunk, egyben vagyunk, erőteljes közösség vagyunk, és ezt tulajdonképpen, bár furcsán hangzik, Trianonnak köszönhetjük. Mert lehet, hogy ha nincs Trianon, a gyorsuló demográfiai folyamatok következtében még kevesebb magyar volna itt, mint amennyi most van. Ez is furcsán hangozhat, de ez az igazság, hisz ha megnézzük az erdélyi románság térnyerését az 1860-as évektől 1920-ig, az döbbenetes méretű volt. Ez nyilván folytatódott volna, arra is ébredhettünk volna akár, hogy teljesen eltűnik a magyarság Erdélyből. Akár ez is megtörténhetett volna, ha eljátszunk a „mi lett volna, ha” forgatókönyvekkel. Trianon tehát nem fekete vagy fehér, hanem ez egy másik világ, amiben meg tudtunk kapaszkodni. Száz év után el tudjuk mondani, hogy túl tudtunk élni világháborút, ötvenhatot, rendszerváltozást. Mi kell még?

– Talán az, hogy a többség, a románság részéről valamelyest empátiát, együttérzést kapjunk. De ehelyett nemrég jött ki egy felmérés arról, ami szerint a románok kétharmada úgy gondolja, Magyarország legfőbb célja Erdély elcsatolása. Hogyan oszlatható el ez az általunk alaptalannak tekintett gyanakvás?

– Ez az a pont, amikor kibújik a szög a zsákból olyan szempontból, hogy hát ugye van egy precedens. Bár nagyon rég volt, a két bécsi döntés során megtörtént az, amit a húszas-harmincas években azt hittek, hogy soha nem történhet meg. A csehszlovákoknál, a románoknál ez egyfajta látens traumát okozott, főleg azért, mert az akkori kormányzatok rosszul kezelték a kérdést, és a kisebbségi kérdéseket nem próbálták megoldani, csak még nagyobb feszültségek keletkeztek. Utána ránk nyomtak egy kommunizmust, amiről mindenki tudta, hogy csak egy máz, és a vörös lepel alatt a nemzetiségi ellentétek ugyanúgy fortyognak. A román társadalom a kommunizmus évtizedei alatt azzal nőtt fel, hogy még egy ilyen revízió semmi szín alatt nem történhet meg, a magyarok ellenségek. Rájött erre még a hatvanas évek második felétől az erőltetett dák-római szemlélet, a kontinuitás-elmélet, amit generációknak tanítottak az iskolában és tanítanak a mai napig. Ez a meseszerű dolog pedig arra sarkallja a diákot, a fiatalt, hogy állandó gyanakvásban éljen. Ebből pedig sokan politikai tőkét kovácsolnak. Ez mindig eladható, mert van ez a látens gyanakvás ugye, hogy láttunk mi karón varjút.

Szavazatokat hoz, mert mindig van egy megszédíthető része a társadalomnak, amely kapható az ilyesmire. Ez pedig nagy gond, maga az egész Trianon-trauma nem akkora gond számunkra, mint ez.