Szinte színházat sem látott, mégis színésznő lett

Az elismerésekről és az észrevétlenségről is kérdezte a Székelyhon, a kollégák és barátok körében csak Bözseként emlegetett közkedvelt színésznőt.

– Sokadik egyéni díja a nemrég megkapott Kemény-díj. Mit jelentenek ezek az elismerések?

– Igazából visszaigazolás arra, hogy milyen úton jársz, színészileg hol tartasz. Amikor megszületik benned egy karakter, akkor természetesen nem gondolsz díjra. Az a szerencsés azonban, hogyha a színház igazgatása afelé irányítja az előadást, hogy meghordozzuk, hogy fesztiválokra vigyék, hogy lássa a szakma is. Mert én lassan 20 éve vagyok itt színésznő, sok előadásban játsztam, amit nagyon szerettünk, mégsem kapott nyilvánosságot. De most olyan jó éveket élünk meg, igazából, amióta igazgatóváltás volt, azóta beindult a színház. Kialakult egyfajta szakmai profizmus a színház körül, ami a rendezők meghívásában is megnyilvánul, mert nem akármilyen kaliberű rendezők jönnek. Én például vagy 20 éve szerettem volna Radu Afrimmal dolgozni, s ahogy művészeti vezető lett Keresztes Attila, már az első évben meghívta őt. Nem hittem el, hogy ki van írva a próbatáblánkra: jön, és mehetünk hozzá castingra.

– Van ezek között olyan díj, amelyre a legbüszkébb?

– Minden díjjal azonosulsz, mert pont ott, pont akkor, az a fontos. Mindenre emlékszem, az előadás folyamatára, hogy zajlott le például a Stúdió Színházak fesztiválján, Budapesten vagy Kisvárdán az az előadás, hogy a Nyugalommal ugyanazt a szintet próbáltuk hozni az UNITER-en, mint Sepsiszentgyörgyön, Kisvárdán, Debrecenben. Nem zavart minket, hogy most nagyon szakmai a közönség, az alkotók színe-java filmes stb. Minden díj más szerephez kötődik, valami olyan furcsa homogén kapcsolat alakul ki pont ott, van egy flow a közönség és színész között, és ez kapcsolódik a díjhoz.

– Pedig nem is színésznek készült, hanem jogi pályára. Hogy jött képbe a színészet? Volt valami példa ön előtt?

– Nem, szerettem verset mondani, s mindenféle fesztiválokra mentem a régi szocialista rendszerben. Mindig kaptam visszajelzést, díjakat, de nem mertem megpróbálni, mert nem volt rá precedens. Én Gyergyóditróban nem láttam akkor egyetlenegy előadást sem. De aztán Csíkszeredában volt egy előadás, amikor tizenegyedikes voltam, a Bacchus, amely nagy hatással volt rám. Ahogy ott jöttek-mentek körülöttem a színészek, nagyon izgalmasnak találtam. Megmozdult bennem valami.

– A családja hogyan fogadta ezt a hirtelen váltást? Nem akartak lebeszélni róla?

– Nagy dolog volt az a nyitottság, amellyel fogadták, hiszen mégiscsak falusi közeg, édesanyám is egy falusi egyszerű asszony. Csak hümmögött, de nem mondta, hogy nem. Támogatott végig ő is és a nővérem is, ugyanis édesapám korán meghalt. Aztán ott volt Váli Éva tanárnő, aki még egy teremkulcsot is ideadott, hogy legyen hol gyakorolnom, ugyanis bentlakó voltam, és az sem volt, ahol egy verset elmondjak hangosan. Ugyanaz a Váli Éva szólt Harag Icának, Harag György feleségének, hogy hallgasson meg, ő egyengette tovább az utamat, elvitt Kovács Leventéhez, aki azt mondta, jöhetek, van esélyem. Persze nem jutottam be három évig a főiskolára. Folyamatosan egy lányt vettek fel, voltunk hatvanan, nyolcvanan egész Erdélyből arra az egy helyre. '91-ben aztán, amikor az első népes évfolyam kezdett, 14 hely volt, felvettek. Ezt szántam amúgy utolsó próbálkozásnak. Mindenképp megéri azt hiszem, ha nagyon erős energiát adsz annak, ami szerinted fontos az életedben, mert az előbb-utóbb összejön. Ez visszaköszönt a szakmában is, mert sokáig nem játszottam. Mindig más színházaknál kaptam szerepeket.

– Nem Vásárhelyen kezdett?

– Nem, mi Kolozsváron kezdtünk, fele az osztálynak oda szerződött, Tompa Gábor ugyanis látott bennünket, dolgozott velünk, és leszerződtetett. Ez az egyik legszerencsésebb dolog volt a szakmai életemben, nagyon meghatározott ez a három kolozsvári év. Azután jöttem aztán át Vásárhelyre '97-ben.

– Említette, hogy nem kényeztették el szerepekkel. Hogyhogy?

– Nem nagyon kaptam szerepeket. Nem sok szerepet, vagy nem nagy feladatot, s aztán lehet ezért is mindig kondícióban kellett tartanom magam, hogy egyszer csak jön egy szerep, ott nekem mindent be kell dobni. Nem tudtam eltunyulni. Vagy nem csüggedtem el. Ha színészként három évig nem kapsz szerepet, akkor nem bírod ki, összeroskadsz, s az önbizalmadra rányomja a bélyegét. Én valahogy mindig a határán voltam ennek, három év alatt csak kaptam valamit, amiben aztán nagyon kapálóztam, hogy lássák, hogy én milyen ügyes vagyok, hogy még a következő három évben is kapjak valamit.

– De ez azért megváltozott az utóbbi időben. Mióta?

– Amióta Gáspárik Attila és Keresztes Attila lettek az igazgatóim, nagyobb bizalmat kaptam tőlük. Például Keresztes Attila rám osztotta a Sirályban a kedvenc szerepemet… Pedig nekem nincsenek is kedvenceim, mert én nem is mertem kedvencekre gondolni, mivel nem nagyon játsztam. Amikor aztán megkaptam a Sirályban az Arkangyina szerepét, alig hittem el. Vagy akár a Mágnás Miskában a Marcsa szerepét, amit Harsányi Zsolttól kaptam. Nem is tudtam elképzelni, hogy gondolta, hogy én 50 évesen énekeljek operettben, amikor életemben egy hang nem jött ki a torkomból.

– És mégis ment.

– Igen. Persze Incze Katalinnak köszönhetően, hogy vokálisan kidolgoztatta velem. Vannak ilyen nagyszerű dolgok, amelyekre színészileg nem számítasz. Akár ez a pici szerepem a Retrómadárban, hogy az anyját játszhatom a rendezőnek. Annyira meglepett, hogy én leszek az anyukája. Ugyanakkor nagyon hálás is voltam érte.

– Lehet, hogy pont ezért fordult a rendezés felé, mert nem kényeztették el a színpadon?

– Igazából a színi egyetemen taníthatok, ezért is tudtam kibírni ezeket a „szerepelvonásos” időszakaimat, mert a diákjaimmal viszont dolgoztunk folyamatosan, fortyogtunk valamiben. Kutakodtunk.

– Színpad, rendezés, tanítás mellett a filmezésbe is belekóstolt?

– Kóstolnék, csak nem hívnak. (nevet) Igen, egy kicsit. Most Mundruczó Kornél új filmjében játszom, van három pici jelenetem, Cserhalmi Györggyel filmeztünk, de erről még nem merek nyilatkozni, mert még én se láttam.

– De egy színészt manapság csak izgat a film világa.

– Engem főként, mert szeretem a bátrabb, groteszkebb testnyelvet. Mindig is szerettem, ha nem csak a fejtől felfelé, hanem az egész testedet megmozgatja a szerep. Ehhez képest a filmben meg ugye minimalista eszközökkel kell dolgozni, s nekem ez a nagy kihívás. Amikor Mundruczó Kornél megdicsért a castingon, olyan boldog voltam. Végre egy filmes szakember azt mondja, jó.

– Jól látom, hogy jó értelemben véve kicsit munkamániás?

– Igen, sajnos. Most már szomorúan tapasztalom ezt magamon. Ha valami szerep dolgozik bennem, akkor az odahaza is. Nem is akarok kikapcsolni otthon sem, mosogatás közben is dolgozik bennem a szerep.

– Mégis mivel foglalkozik, ha nem a színházzal? Van valami egyéb?

– Van. A természet. A kutyáim, macskáim. Volt például leguánom 15 éven keresztül. Az egyik kedvencem volt. Különleges kapcsolatom volt vele, mert nem evett senkitől, csak tőlem. Amikor elmentem próbálni Csíkszeredába egy hónapra, majdnem elpusztult. Az állatok mellett a csend kapcsol ki, a meditáció. A jóga.

– Visszatérve beszélgetésünk apropójára, a Kemény-díjra. Hogy fogadta?

– Ez a díj a társulat, a művészeti vezetőnk, Keresztes Attila irányából jön. Nem csak azt jelenti, hogy szakmailag ebben az évben én jó irányban tapogatóztam, de a kollégáim részéről is elfogadást érzek, érzem a szeretetüket. Nem tudhatod, hogy jövőre mi lesz, de idén ebben konszenzus volt, hogy jó úton vagyok. A Kaszás Attila-díj esetében is rám szavazott a társulat, hogy engem terjesszenek fel. Ez nekem akkor annyira megcsavarta a szívemet, hogy micsoda nagyszerű dolog többségi szavazatot kapni a társulat részéről. Mindig nagy öröm kapcsolódik a díjakhoz, hogy akkor most valami működött, picit megállunk, veszünk egy nagy levegőt, s aztán megyünk tovább. De azt az érzést, hogy a társulatom rám szavaz, semmivel sem lehet összehasonlítani.