Emerencként ünnepel Farkas Ibolya színművész

– Hogy értékeli ezt a kettős évfordulót, ünnepet?

– Nem tartom ünnepnek, és a kettős évfordulóból kizárólag a színpadon eltöltött 55 évemet tartom kiemelendőnek, mert úgy érzem, egy ember életében az a legfontosabb, hogy mit mutatott fel az élete folyamán. Úgy gondolom, ha én ebből a 75 évből 55-öt a színpadon töltöttem, és nem is akárhogy, akkor nekem az sokkal fontosabb, hogy erre valamilyen módon megemlékezik a színház vezetősége.

– Hogy jött pont ez a darab képbe? Az ön ötlete volt vagy a színházé, rendezőé?

– A színházé semmiképpen sem. Annyira nem, hogy az ez évi repertoárban még véletlenül sem volt egy olyan darab, amelyikben éreztem volna, hogy na itt rám gondolnak, s  méltó feladat lehet számomra. Hát ez nem volt. Én ugye a múlt évben Sopronban vendégszerepeltem a Börtönnaplóval, és a soproni színház igazgatója a kezembe adta Ingmar Bergmann-nak Az őszi koncert című darabját, amelynek az egyik női főszerepét velem szeretné játszatni Sopronban a 2015-16-os évadban. Nagyon örültem ennek, hogy legalább valaki fontosnak tartja, hogy az életem ebben a pillanatban éppen hova érkezett. Jólesett, s felmerült, hogy ha úgyis megrendezi Sopronban, és éppen szabad ebben a periódusban, esetleg megrendezhetné itt is, de a színház ezt nem támogatta. Viszont felmerült, hogy ha már van egy ilyen évforduló, kezdjünk el keresni egy darabot, amivel lehet ünnepelni ezt a Farkas Ibolyát. Akkor Kincses Elemérrel kezdtünk keresgélni. Vele nagyon régóta közös nevezőn vagyunk, sokat játszottam az általa rendezett darabokban, sok közös sikerünk volt, s ő is úgy gondolta, szívesen megrendezne egy olyan előadást, amiben én játszanék. Keresgéltük a darabokat, és hirtelen eszembe jutott Az ajtó Szabó Magdától, és hogy Emerenc, az milyen csodálatos szerep. A könyvet is olvastam, láttam belőle színházi felvételt, lenyűgözően jó volt, s később Szabó István filmje is, de én akkor nem úgy néztem ezeket, hogy valaha foglalkozhatnék ezzel a szereppel. A keresgélésben felmerült több darabcím, végül is Szabó Magda regényének színpadi adaptációja mellett döntöttünk. És erre készülünk immár hat hete.

– Említette, hogy nehéz szerep...

– Nagyon nehéz szerep, és valami olyan mélységeket és tartást igényel, és annyi megélt élményt kell ebben a figurában sűrítve hordozni, és nagyon ritkán megmutatni, hogy a néző sokáig nem is nagyon tudja,  ki ez az Emerenc, milyen titkai vannak, mit őriz az ajtó mögött, miért nem lehet oda bemenni. És aztán a végén, remélem, minden néző eldönti, hogy mit őriz Emerenc az ajtó mögött. Én tudom, hogy mit őriz, de nem árulom el. A néző döntse majd el.

– Akkor megkapta önmagát ebben a szerepben?

– Nem. Én nem mondanám, hogy Emerenc vagyok, erről szó sincs. Én Emerencnél egy sokkal nyitottabb, derűsebb és közvetlenebb ember vagyok. Én szeretem az embereket. Ez Emerencre is vonatkozik, csak Emerenc az emberek iránti szeretetét nem nagyon akarja kimutatni. Nagyon ritka alkalom, amikor őt erről az oldaláról is meg lehet ismerni. Én úgy érzem, hogy az az 55 év, amit  a színpadon eltöltöttem, azok a szerepek, fantasztikus lehetőségek, amelyek számomra megadattak – millió színes feladat, vígjáték, burleszk, bulvár darab, tragédia, komédia, dráma –, olyan széles palettán próbálhattam ki a képességeimet, hogy azt hiszem, ilyen értelemben távol állok Emerenctől, de az ő keserűségét, fájdalmát és a lényegét, azt meg tudom fogalmazni. Remélem.

– Valaha összeszámolta, hogy hány előadást, szerepet jelentett ez az elmúlt 55 év?

– Igen, amikor készült velem az interjúkötet, amit Nagy Miklós Kund készített, akkor százon felüli szerep volt, és hát annak kilencven százaléka körülbelül főszerep.

– 55 év után hogy készül most egy bemutatóra? Van még izgalom színpadra lépés előtt?

– Ugyanúgy. Nem mondanám, hogy ez kifejezetten izgalom, de persze, hogy van. Inkább feszültség. Egy új feladat, amit fel kell vállalni, amit meg kell próbálni olyan szinten megfogalmazni, hogy a néző is azonosulni tudjon azzal az Emerenccel, amit én elképzeltem a rendezővel közösen. És hát nyilvánvaló, hogy ebben az előadásban rajtam kívül még vannak főszerepek, és nagyon fontosak a partnerekkel való kapcsolatok, azokra is nagyon kell vigyázni, hogy minden a helyére kerüljön, és úgy bontakozzon ki, ahogy ez a darab megkívánja. Ilyenfajta izgalom persze, hogy van bennem. Nem beszélve arról, hogy szerdán bemutató, és igazi főpróbánk csak hétfőn este lesz, s hat hete kezdtünk el próbálni.

– Igen, mondják, hogy egyre gyorsabban kell összeállítani manapság az előadásokat...

– Hat hét alatt elvileg van is rá lehetőség, a Börtönnapló, amit én csináltam, az is elkészült hat hét alatt. Jó, hogy ott egyedül voltam, és rajtam múlott minden. Nagyon benne voltam abban a történetben, mert ott mindent én magam készítettem, magát a szövegkönyvet is én írtam, így annyira a saját szövegemmé vált, hogy amikor hozzáfogtam próbálni, már kívülről tudtam.

– A Börtönnapló megmarad kedvencnek?

– Nagyon szeretem továbbra is, és nagyon fontos volt, hogy azt az eredményt, amit azzal az előadással elértem, azt semmiképpen nem akartam ennek az 55 éves évforduló kapcsán kicsinyíteni. Valami olyasmit szerettem volna, hogy utolérjem saját magamat.

– Vagyis a Börtönnapló magasra tette a lécet?

– Nagyon magasra. Az én szempontomból és a pályámon is egy nagyon fontos állomás.

– Milyen volt az elmúlt éve Farkas Ibolyának?

– Az életem legnehezebb éve volt. A férjem, Lohinszky Loránd halála elviselhetetlen volt, annak ellenére és azzal együtt, hogy tudtam, előbb-utóbb ennek be kell következnie. S tulajdonképpen hálát adok az égnek, hogy így következett be, mert úgy tudott elmenni, ahogy élt: méltósággal. Nem szenvedett, tíz nap volt, ami nehéz volt. Aztán nehéz volt talpra állni, de mivel bele tudtam kapaszkodni abba, hogy – a haláleset ugye júniusban volt –  nekem októberben Sopronban játszanom kell, ez adott erőt, hogy összeszedjem magam. Hiszen van egy feladat, aminek meg kell felelni. És  lehetőleg jól.

– A színpad könnyített...

– A színpad. Igen. Meg hát a családom. Csak messze vannak. Van egy lányom és két unokám, de Budapesten élnek. De most itt lesznek az évfordulós ünnepségen, és jó lesz. Gondolom.

– Így képzelte? Ezt a március 5-ét?

– Nem tudok erre válaszolni. Nem. Most hangulatilag nagyon mélyponton vagyok, de ehhez a szerep is hozzájárul. Nem egy vidám szerep, de hát én milliószor játszottam tragédiát is, és ennyire nem viselt meg, mint ez a szerep. Ebben olyan sok olyan fájdalom és keserűség tobzódik, anélkül, hogy lehetősége volna ennek a figurának, hogy ezt nyíltan fel is vállalja és kimutassa. Nem. Ez egy borzasztóan zárkózott ember, és csak magában őrlődik, őrlődik és őrlődik. Ez az őrlődés pedig kicsit engem is megvisel. De hát ha az Oscar-díjas kolléganőm, Helen Mirren, aki a filmben játszotta ugyanezt a szerepet, merte azt nyilatkozni, hogy élete legnehezebb és egyben legizgalmasabb feladata volt, akkor gondolom, hogy én is merhetem ezt mondani: egyik legnehezebb szerep, amit életemben eljátszottam.