Vujity Tvrtko példaképei a hétköznapi hősök

– Elsőként változtatta meg nevét a Balogh Szilárdként anyakönyvezett fiatalember, hiszen születésekor Magyarországon még korlátozták a nemzetiségi nevek viselését. Hogyan és miért történt a névváltoztatás, mennyire volt ez fontos neked és mennyire volt bonyolult véghezvinni?

– 1972-ben születtem, amikor a nemzetiségi neveket nálunk Magyarországon nem lehetett használni, így a Brankóból Bertalan lett, én pedig Szilárd néven lettem anyakönyvezve. Ennek ellnére édesanyám mindig Tvrtkónak hívott, és ő is Matija, bár Matildként szerepelt. Én is átmentem azon, ami itt is ismerős, azaz, ha magyar kenyeret eszem, akkor beszéljek magyarul ott, ahol élek, de úgy gondoltam, hogy a nevemhez, nemzetiségemhez jogom van. Talán furcsa, de amikor 1989-ben megváltoztathattam a nevemet, onnantól fogva érzem magam igazi magyar embernek, mert egy olyan országban élek, ahol én ezt megtehettem. Az én kiállásom, hogy felvettem a nemzetiségi nevemet első magyarországi horvátként, egy üzenet a határon túli magyaroknak is: ha valakit Ladislaunak írtak, akkor vegye vissza a László nevet. Ez az üzenet azt is jelenti, hogy a határon túliak ragaszkodjanak jelképeikhez, szimbólumaikhoz, mint ahogy én is használom a nevemet és horvátul beszélek az anyukámmal. Ettől én nem vagyok kisebb magyar, ha a nemzetiségi kultúrámat átörökítem anyáról fiúra.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az újságírással, televíziózással? Egész fiatalon kaptad meg a Pulitzer-emlékdíjat, ami már önmagában nagy dolog, sőt a díj átvételének is különös története van. Elmesélnéd?

– A francot akartam én újságíró lenni! 1991-ben érettségiztem és utána bekopogtattam a pécsi körzeti és nemzetiségi stúdióba, ahol napi anyagokat készítettek az akkor kibontakozóban lévő jugoszláviai konfliktusról, én pedig elmondtam, hogy anyanyelvi szinten beszélek szerbül és horvátul, és szívesen tolmácsolok. Négy nappal voltam az érettségi után, így mentem velük és tolmácsoltam Eszéken, míg körbe nem zártak és én ott maradtam. Sírva hívtam fel a magyar televíziót, hogy mentsenek ki, de nem tehették meg, de ha már ott voltam elmeséltem, hogy mi történik. Gyakorlatilag én voltam a történelem legamatőrebb újságírója abban a pillanatban, aztán elmentem az USA-ba egyetemre, így képzett szakember lettem. A díjakról elmondanám, hogy bármit is kapok az megtisztelő, de nem a díjakért dolgozom. Nagyon ritkán jártam Budapesten, a díjátadón bementem az elit szállodába és londínernek néztek. Mondtam, hogy jöttem az első emeletre, de elutasítottak, viszont megkérdezték beszélek-e oroszul. Ezután megkértek, hogy kopogjak be egyik szobába és segítsek egy vendégnek. Megtettem, majd elmondtam, hogy én kapok díjat az első emeleten és engedjenek fel. Végül felmentem és megkaptam a Pulitzer-emlékdíjat.

– Nagyon sok dolgot csináltál és csinálsz, akik követik a Facebook-oldaladat tudják, hogy nyitott, nagylelkű és segítőkész ember vagy, óriási igazságérzettel. Melyek voltak életed legfontosabb szakmai állomásai?

– Sok riport, történet mulatságos, szívbe markoló, szép, de mégis egyet emelnék ki: 2000 augusztus 12-én este hazatért velem a világ legutolsó magyar hadifoglya. Ez nem egy történet, ez nem munka, hanem az életem része, hogy valaki 56 évvel a világháborús elhurcoltatása után hazatér és visszakapja a családja.  Ez egy olyan maradandó élmény és része az életemnek, ami örökre megmarad.

– Mi a siker titka? És itt nemcsak rád és a sikereidre gondolok, hanem azokéra is, akik általad  merítettek erőt a továbblépéshez, a megvalósításhoz. Mit kell tenni ahhoz, hogy sikerüljenek a dolgok?

– Az emberek eljönnek az előadásomra és azt hiszik, hogy olyan estét próbálok prezentálni, amit sosem felejtenek el. De ez az est nem rólam szól, hanem mindenkiről személy szerint. Arról, hogy az ember képes legyőzni saját magát, tudja orvosolni a problémáit, és én azt ígérem, hogy két órával később mindenki sokkal de sokkal erősebb lesz. Itt van velem Weiss Fanni szépségkirálynő, egy siket lány, akit sokszor megbántottak és megaláztak, a könyvem címe is az, hogy a Királynő beszéde. Ma este hallhatják a királnyő beszédét. Ha ez a kislány itt tart és így sikerült neki, akkor nekem lehet nincs is problémám. Nem az én sikerem a fontos, hanem az emberek saját sikere.

– Megalapítottad a Hétköznapok Hőse Díjat, amelyet évente adnak át. Mit jelent ez a díj és kik kapják meg, kik a hétköznapi hősök?

– Egy kereskedelmi tévés újságírótól lehet, hogy furcsa lesz amit mondok, de tele lett a puttonyom attól, hogy sztár az az ember, aki minden évben naptárat ad ki magáról és a gyerekéről, vagy tud meztelenül gitározni. De vannak, akik nem attól sztárok, hogy minden nap ott vannak a bulvárlapok címoldalán, és tudjuk, hogy ki a műkörmöse fodrásza, de nem tudjuk mit dolgozik. Öt perc hírnév mindenkinek jár, de hat perc már nem. Ezért én olyan embereket állítok célkeresztbe, akik igazi példaképei lehetnek a gyerekeinknek, és nagyszerűen végzik a dolgukat.  A könyveim és előadásaim bevételeiből jelentős összeget adok át, idén egy gyerekkórháznak vásároltunk könyvtárat. Személy szerint én minden egyes riportalanyomtól tanultam, és mindig félig tele poharakat iszom. Életem első nagy hőse édesapám, Balogh Sándor szénbányász volt, de itt van Weiss Fanni nagysága is, aki előtt meghajlok. Említhetnék több hőst is, akikről példát veszek.

– Mondhatni rólad, hogy bejártad a világot. Mi volt a legszebb illetve a legborzasztóbb élményed?

– A legborzasztóbbról nem szívesen beszélek, mert úgy gondolom, hogy nem az életveszélyre kell kíváncsi lenni. Bizonyos helyszíneken ott voltam, például Észak-Koreában, de hazajöttem, viszont húszmillióan ott maradtak. Csak minden tizedik riportom szól a veszélyről, mégis a veszély riporterének tartanak. Én nem a veszélyt, hanem a témát keresem és a hősöket. Sok helyszín van, ahol fantasztikus magyar emberek segítenek, de kultúrmisszióm is van. Ma este is jönnek románok az előadásomra, ők olvasták a könyveimet románul, ami nagyszerű dolog. Hiszem azt, hogy ez közelebb hozza az embereket.

– Mi az üzenete a Pokoli történetek sorozatnak? Illetve mit üzensz a magyar embereknek, milyennek látsz  minket? Igaz, hogy túl sokat siránkozunk ok nélkül is?

– Vannak olyan dolgok, melyek nem problémák, sőt a világ bizonyos felén irdatlan sokat adnának ezekért a „problémákért”. Én sosem bélyegeznék meg senkit, de úgy gondolom, hogy indokolatlanul sok a rosszkedv. Amit az Isten nekünk adott, azzal akár boldogok is tudnánk lenni. Elképesztően nagy indulataink vannak, de ez az állandó rágódás nem jó. Van egy kis ország, Gambia, ez a tizenhárom hónap mosolyának az országa, ahol a fenekük kilóg a nadrágból mégis állandóan mosolyognak. Lehet nagyon optimistán is élni, ha rávesszük magunkat, hogy így éljünk.

– Ha jól tudom, elhatárolódsz a politikától, nem vállalsz politikai szerepet. Sosem gondoltál arra, hogy politikusként esetleg még többet tehetnél az elesettekért, rászorulókért?

– Ha közléletre gondolok, akkor számomra Pécs városa a legfontosabb, de pénzügyi gondokkal és társadalmi válságokkal nem tudnék polgármester lenni. Én sem tudok minden utat leaszfaltozni. Azt gondolom, hogy az újságírás hatalom, hiszen több millióan néznek és olvasnak, és ezzel kell nekem élnem. Emellett közigazgatási tudásom sincs, úgyhogy alkalmatlan vagyok erre.

– Bizonyára rengeteg levelet, kérést kapsz különböző sorsú emberektől. Azt tudom, hogy nagyon sokat segítesz is. Hogyan lehet kiszűrni ezeket a kéréseket, hogyan lehet eleget tenni mindennek?

– Hetente ezer levelet kapok, és ha ezekre válaszolgatnék nem lenne időm másra. Van, ami meghat és megérint, és sajnos tucatnyi csekket is kapok, mivel nem tudják fizetni a számláikat az emberek. Ez rettentően nehéz feladat. Most nemrégiben értesítettek arról, hogy egy ember egy napja vár rám a bejáratnál és addig nem hajlandó hazamenni, amíg nem beszélek vele Lementem hozzá. Papírokat mutatott arról, hogy a szerinte elfogult bíróság mit csinált vele (elítélte), aztán arról mesélt, hogy a felesége kicsinálta és nem láthatja a gyerekét sem. Azt mondta, hogy ha a TV2 Naplója nem készít interjút vele, akkor a TV2 előtt fog élni vagy öngyilkos lesz. Végighallgattam a remegő kezű embert, aki kétszer is elsírta magát. Mindvégig azt hangsúlyozta, hogy ő egy áldozat. Én meg azt mondtam neki, hogy mi zsarolásnak nem engedelmeskedünk, nem teheti másra rá saját terhét, nem zsarolhat mást öngyilkossággal. A saját családi konfliktusában mi nem tehetünk igazságot. A férfi végül elment, és múlt héten hallottam róla legközelebb. Ő K. József, Szita Bence egyik feltételezett gyilkosa. Mélyen megrázott annak a kisgyermeknek a halála, nekem is van hasonló korú fiam, és beleborzongok abba, hogy ez a nekem síró-rívó, áldozati szerepben panaszkodó ember mit tehetett. Az együttérzés érdekes fogalom, de újságíróként igyekszem tisztán látni.

– Mesélj egy kicsit magáról. Ki vagy te? Mi a hobbid?

– Tvrtko vagyok, büszke pécsi és horvát-magyarnak mondom magam. Nemzetiségi összetételem huszonöt százalékig palóc vagyok, huszonöt százalékig székely, huszonöt százalékig pedig horvát. Családcentrikus emberként élek, a feleségem Zsolnay Gyöngyi, a porcelános família tagja és neves kosárlabdázó. Szeretek kirándulni, de senkit nem ez érdekel szerintem. Az érdekli az embereket, amit ma este kapnak. Nekem minden este csúcstámadás.

– Mi van a sapka alatt?

– A sapka alatt Vujity Tvrtko van.