Háborúfelfogás itthon: ne pörgessük magunkat és gyermekünket félelemspirálba

mélyülhet el, vagyis kumulatív traumákról, kumulatív stresszről beszélhetünk. A hatások még nem mérhetők, de érzékelhetők a gyermektársadalom körében is. Igaz, hogy szinte minden családban keringenek háborús történetek, amelyeket nagyapák meséltek, mesélnek, tragédiákról, amelyeket maguk átéltek vagy hallottak róluk. De ezeket úgy raktároztuk el magunkban, mint a régmúlt történései, amelyek nem fordulhatnak többé elő. Ez most átértékelődni látszik. Tehát vannak ilyen családi kollektív tudattalanba beaktivált régi sérelmek, vagyis transzgenerációs traumák, amelyek most felszakadnak. Ez a felnőtt lakosságot ijeszti meg előbb, és tőlük azonnal átveszik a gyerekek. Ráadásul a világhálón egy kattintásra véres, ijesztő, aberrált tartalmak ömlenek velük szembe, korlátlan mennyiségben. Efölött nincs a szülőknek kontrollja, hiszen mobileszközön bárhol megnézheti a gyermek.

Ez van a levegőben mindenhol, akár tetszik, akár nem.

– Hogyan beszélnek ezekről a gyerekek? Keresték már konkrét kérdésekkel a jelenlegi helyzet kapcsán?

– Van, aki kacarászik a mémeken, van, aki retteg, és van, aki nem is beszél róla. Konkrétan hallottam gyermekek közti beszélgetést, ahol az egyik kérdezte a másiktól, hogy az apukákat is behívják-e, mert ő azt hallotta, hogy igen.

A háború első napjainak egyikén négy katonai helikopter repült át a város fölött, és ez már elég volt hozzá, hogy a gyerekek megkérdezzék, ezek bombázó gépek-e, és ránk is dobnak-e robbanószert. Netán atombombát? És akkor mi lesz velünk? Erős érzelmi felfokozottságban van sok gyermek, de vannak olyanok is, akik nem is akarnak hallani az eseményekről, távol tudják maguktól tartani. Alapvetően

Ez azért is fontos, mert a gyermeki fantázia gyakorta sokkal félelmetesebb a valóságnál. Ha elérjük náluk, hogy ezeket kimondják – a még kisebbeknél akár, hogy lerajzolják –, akkor szülőként segíteni tudunk, megnyugtatni őket, azt a biztonságérzetet adhatjuk nekik, amire olyan nagy szükségük van.

– Sok szülőnek van tapasztalata első kézből hadiállapotokról, gondolok itt a ’89 decemberi eseményekre. Csakhogy akkor néhány nap után egy jobb világ perspektívája nyílt. Most nem így fest a helyzet. Hogyan, mit válaszolhatnak a gyerekeiknek, ha a háborút érintő éles kérdéseket tesznek föl nekik?

– Mivel a biztonságérzet ingott meg sokakban, ezt kell a szülőnek helyreállítania. Nem szabad eltagadni sem a történéseket, de túlreagálni sem. Szem előtt kell tartanunk, hogy rengeteg az álhír, úgyhogy

Ennél többet most nem tudunk hitelesen mondani. Kisgyerekeknél ne kövessük el azt a hibát, hogy ideológiai magyarázatokkal látjuk el őket, hiszen sem történelmi, sem földrajzi, sem politikai ismereteik nincsenek ahhoz, hogy megérthessék az összefüggéseket. Ugyanakkor korlátozni kell a tartalomfogyasztásukat, sőt magunk is minél ritkábban nézzünk híradókat, mert

Azt a hibát pedig, hogy a gyermek jelenlétében nézzük a híradásokat, netalán politikai-ideológiai vitákba bocsátkozva taglaljuk, melyik félnek van igaza, végképp ne kövessük el.