Együttérzek az oktatókkal

Minap ismét eleget tettem egy hasonló felkérésnek; ezúttal is egy vidéki általános iskolába hívtak, a kikötésük mindössze annyi volt, hogy férjek bele húsz percbe.

Még úgy is, hogy már nem az újságíró táskájáról beszéltem – azt ugyanis egy az egyben „felfalta” az okostelefon.

Az újságírói munka előnyei között a következőket említettem: a munkámból kifolyólag olyan sportesemények sajtótájékoztatóin vehettem részt (például egy FC Dinamo – FC Barcelona vagy egy FC Barcelona – Getafe focimeccsén), amit másként csak nézőként tekinthettem volna meg;

Messi nevének hallatán a figyelem azonnal rám összpontosult, megkaptam a pillanatnyi csodálatot, ami aztán a másodperc töredéke alatt szét is oszlott. Előadásom alatt gyakorlatilag csaponganom kellett, hogy valahogy fenntartsam a gyerekek érdeklődését, vagy legalábbis ne unatkozzanak, ne kérdezzék egymástól, hogy „hány óra?”.

Az előadás végén kaptam egy kérdést az egyik diáktól – ez a meghívó iskolaigazgató szerint nagy dolog. A fiatalember a következőt kérdezte: ki volt a legérdekesebb ember, akivel közelről találkoztam munkám során? „Orbán Viktor” – válaszoltam. A név hallatán üdvrivalgás tört ki (!), egy nyolcadikos diák pedig annyit mondott: „Csak a Fidesz!”

Előadóként rendkívül rövid idő alatt elfáradtam, ezért megkönnyebbülésként éltem meg a pillanatot, amikor kiléphettem az iskola ajtaján; azt éreztem, hogy levegőhöz jutok.

A gyerekek mindkét helyszínen és időben tisztelettudóak és kedvesek voltak velem, előre köszöntek, a végén pedig megtapsoltak. Egyvalami azonban megváltozott: ezúttal kínlódnom kellett a figyelmükért.

A 2013-as előadás után együtt örültünk az oktatókkal, 2023-ban sajnálom az oktatókat.