Fényképeken keresztül elmesélt történetek

Roseti Bruno a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Film, fotó, média szak harmadéves hallgatója, egy évvel ezelőtt hallott a marosvásárhelyi Halmen Balázs által elindított projektről, melynek keretében egy önkéntes programon keresztül próbálják az afrikai gyerekeket segíteni.

A vásárhelyi önkéntes 2010 óta jár Kenyába, kezdeményezésére a Rusinga-szigeten iskolát építettek, és azóta is segíti – önkéntesek és támogatók bevonásával – az ottani oktatást. „Mint pályakezdő fotóst, megfogott az, hogy ha van egy ilyen lehetőség, használjam ki, és próbáljam ki magam egy teljesen idegen terepen, egy más kultúrában alkotni” – kezdte beszámolóját Roseti Bruno.

Az ide érkező önkéntesek missziója, hogy segítsék a gyerekeket. Egy fotós pedig úgy segíthet rajtuk, ha a fényképeken keresztül elmeséli a történetüket. „Az ottani mentalitást és életmódot próbáltam hazahozni a fotókon keresztül, és azt kívánom bemutatni, hogy a szegénység globális dolog. Azt, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben élnek ott az emberek, és ha valaki látja az elkészült fotósorozatot, hátha elgondolkodik, hogy hogyan tudna segíteni rajtuk.”

Roseti Bruno egyedül utazott el Rusinga szigetére. „Egy napot töltöttem Nairobiban, ott a taxiban ülve fotóztam, és szinte megvertek a helybéliek ezért. Az üzletek előtt mindenhol fegyveres őrök állnak, nagy a szegénység, a korrupció, sok a probléma. Az út Rusingáig autóbusszal nyolc óra, zötyögős, poros úton. Kicsit ijesztő volt, mert én voltam az egyedüli fehér ember, mindenki engem nézett, és nem feltétlenül kedvesen.”

A szigetre megérkezve a gyerekek integetve és muzungu-t (fehér ember) kiabálva szaladtak feléje, simogatták, fogták a kezét. „Nagyon szeretik a fehér embert, nyilván azért is, mert valamit remélnek tőle. De idővel próbálták az embert, a barátot meglátni bennem, és ez nekem jó volt, mert közel tudtam hozzájuk kerülni. Próbáltam minél többet megtudni arról, hogy hogyan élnek, mit csinálnak egész nap. Beszélgettem egy szerelmes párral is, ahol a férfi nem szeretne több feleséget, csak azt az egyet, és csak két gyermeket. Ez azért rendhagyó, mert itt három-négy feleséget tartanak általában, és tizenvalahány gyerek van egy családban” – mutatott rá Roseti.

A fő foglalkozáson, a halászaton kívül, a másik megélhetési forrás a mezőgazdaság. Igaz, ezzel csak azok foglalkoznak, akinek a földje közel van a tóhoz, mert mint utalt rá, nem szívesen hordják a vizet távolabbra az ottaniak. A harmadik pénzforrás a piki-piki, azaz a városi motoros taxizás. Egy piki-pikis négyszáz kenyai shillinget kap egy napra, amiből háromszázat a főnökének ad a motor bérlése fejében, és marad neki száz, ami mintegy egy dollárnak felel meg. Egy család átlagban napi öt dollárból él. A nők nem dolgoznak, van, amelyik segít a férjének halászni.

„A szigeten a másik probléma az AIDS, a gyerekek körében is, mert sokan megfertőződnek születéskor. Nagyon elterjedt, nem védekeznek. Ez hatalmas probléma a szárazság és az éhezés mellett. Az alkohol is problémaforrás, mivel nem nagyon tudják az emberek kezelni. Cigaretta ugyan kapható, de köztereken nem lehet dohányozni.”

A digitális világ ide is betört – tudtuk meg a fotóstól. A szigethez közeli városban a legtöbb felnőttnek van telefonja, a szigeten csak a tanároknak. „Van a Safaricom nevezetű kártya, telefonálni és internetezni lehet. Évek kérdése, és ott is el fog terjedni. Noha egyelőre a másik nagy probléma, hogy nincs villanyáram a szigeten, a tehetősebbek petróleumlámpával világítanak, a szegényebbek pedig lefekszenek, amikor besötétedik. Gáz nincs, főzéshez a tó vizét használják. Hatalmas a szegénység, az iskolában a gyermekek egymástól öröklik az egyenruhát, rengeteg gyermeknek nincs cipője, az éles köveken mezítláb szaladgálnak, ugyanakkor sok a skorpió. Sárból tapasztott házakban laknak, van aki tehenet tart, de nincs amit egyen. Elvileg a tejéért tartják, de tejet nem ad. Ördögi kör ez, amiből nehéz kilépni.”

Roseti Bruno a Matumaini címet adta az ott készült szociofotó sorozatának, amely magyarul reményt jelent. A sorozat a luó törzs kiszolgáltatottságát, szegénységét, mindennapjait mutatja be. Ezeket a fotókat a csíkszeredai közönség januárban láthatja a Megyeháza Galériában, azt követően pedig minél több városban be szeretné mutatni.

A teljes cikk a Csíki Hírlap november 2-án megjelenő lapszámában olvasható.