Virágváltás

Csöndesen, szépen, a virágok szerénységével volt ő is benne a dialektikus és történelmi materializmusban. Szerettem volna bár egyszer elbeszélgetni vele, ha nem is hosszasan, de magánemberek módjára. De hol van megírva a magánemberség erkölcsi tankönyve? És milyen távolságokban egyáltalán a tan e mostani tülekedésben?

Tavaly, augusztus egyik déli óráján veszítettem el az öreg-öreg pénzes nénit. Meggyőződésem, hogy soha senki nem nevezte őt pénzes néninek. Csak én kereszteltem el erre a névre, a magam kedvéért. Mert ő volt az asszonyi emberség maga. Ott szokott ülni a könyvesbolt előtt, az árkádok alatt, virágot árult, kicsi markában kicsi csokrot kínált felénk, aztán vagy megvettük, vagy tovább kínálta. Mosolygott is hozzá. Szinte szótlanul, mert hiszen a világot tán igen, de a virágokat minek magyarázni?

A hangos rábeszélés olyan távol állt tőle, akár egy bársonyos, puha párnácska a kis széktől, amelyen üldögélni szokott virágaival. Igen, minden gönce azt sugallta, hogy pénzre is szüksége van, és talán egy nagyobbacska virágoskertre, hogy meglegyen az áru, és mutatósabb. Ám ettől még nem lett pénzes néni. Attól lett azzá, hogy megneveztem.

Adódott pedig úgy, hogy sajnáltam egyszer eldobni egy nagyobbacska dobozt. Valahogy szépnek tűnt, aztán abba tettem bele az apró pénzecskéket. Ott gyűltek, várva szegényebb időkre. Aztán ahogy megtaláltam ezt a szürkécske nénit, arra gondoltam: elviszem ezután mindig neki azt a fölgyűlt, maréknyi aprópénzt.

Először egy fehér, nagyobbacska borítékba csomagoltam, lehetett vagy fél kiló, aztán amikor megláttam, hogy ismét ott ül, ahol mindig is, egy mozdulattal elvettem a virágot a kezéből és a kis kosarába tettem a fehér, borítékból átváltott csomagocskát. Ennyi. Fölnézett, de nem illett megvárnom, hogy hálálkodjék. Az nem volt beleszámítva semmibe. Csupán az, hogy gyűl, gyűl az apró pénzecske otthon, zsebekben észrevétlen. Ő meg ül, ül. Hát legyen az övé!

Vagy két hónap után ugyanez ismétlődött, megkerestem újból a „gyűjteménnyel”. Ott ült, őrizte a könyvesboltot. Mire fölnézett, már el is libbentem, nehogy csodát vagy műanyag-emberbarátot sejtsen.

És immár tavaly augusztus óta nem találtam többé a helyén. Nagy volt akkor is a tolongás ebben az országban, és én nagyon reménykedtem, nem az őszi nátha sodorta el, hanem csak másképp alakult a sorsa, fölhagyott a könyvüzlet őrzésével… Arra csak most gondolok, és meg is riadva a gondolattól, ahogy rovom e sorokat: esetleg megsértődött a sok aprópénztől? Miért is volna ez lehetetlen?! De nem, nem, nem olyannak láttam itt. Mert nekem volt alkalmam, időm meglátni őt. Csak neki nem adatott meg, hogy… Másoknak is megadatott, hogy itt lelassuljanak…

Ma reggel nyolc előtt pár perccel megkerült. Ugyanott. Kosara előtte. És szótlan, nem hangoskodik, nem erőszakolja ránk a virágait.

Csak egy dolog változott: nem azt az olcsó kis csokrot nyújtja felénk, mint eddig. Egyébként az arca éppen olyan esengő, csöndje épp olyan határtalan, mint a mi rohanásaink az utakon – csak most kardvirágot árul. Lobogó vöröseket, elomló halvány rózsaszínt. És nem az fájdít most, hogy nincs nálam egy pénz sem, hanem az, hogy – bűn lenne? – meggazdagodott talán, és el sem fogadná az apróságokat…

Kertecskét kapott… Igen, ez lehet. Csakis ez. Kapott igenis egy nagyobbacska virágoskertet, és most… igen, ez lehet. Vagy… talán nem ő az, aki itt ül? Nem az én pénzes nénim? Más lenne az ő helyében? De hiszen épp olyan szürke, szerény, hangtalan, ráncoska, mint egy összegyűrt fehér boríték.

Lehet, hogy más. Rég nem láttam. Most már csupán attól félek, nehogy alább adja, nehogy alább kelljen adnia jövőre, és majd ugyanazokat a csenevész csokrocskákat nyújtsa újból, tovább… Esetleg újabb, más, hasonló. Ki tudja ezt, ki tudja?