Tamási Áron madarai

Magán a jó tanárnőn, tanár úron kívül ki lehetne a megmondhatója, mit érez ő a katedrán, amikor bejelenti: Tamási Áron (1897–1966) íróról tanulunk most. Könyvtárnyi könyvet írtak Tamásiról, aki most éppen 120 éves. Szülőfalujában, a két óriási cserefa között álló síremléke fölött tiszteletkört írnak le a madarak, aztán úgy sirülnek tovább.

Farkaslakán, Székelyudvarhelytől egy kőhajításnyira született. Pisztollyal játszott, az elsült, bal keze sérült, nagybácsija iskolába rendezte. Máig is hihetjük, hogy sebesülés-sérülés híján is eligazította volna őt az a hatalmas tehetség, mely szülőföldszeretetből meg életszeretetből sudárodott a magasba.

Nagy kortársa, Németh László író így jellemezte Tamásit és írásművészetét: „Senki nem libegtette úgy a mesét a nyelve hegyén, mint ő. Az udvarhelyszéki székely nem olyan bőbeszédű, mint a háromszéki, de mestere – Tamási Áron is – a képes, kurta megfogalmazásnak. Tamásit elbeszélései, panaszolni meg szeretni egekbe menendő történetei röppentették a magasba…

Sokan nevezik a legnagyobb székely írónak. Jól teszik. Azt is a sokkal együtt mondom, hogy minden történetében, legyen az humoros vagy drámai, ott a líra! Hány ezer író meg költő tollából rítt a háborúellenes átok a világban?! Lehajtott fejjel mondom, nincs szebb szerelmes gyászballada, félig versre formázva, mint a Szép Domokos Anna. A Tamásié. Egyetlen szívben, egyetlen napon, egy székely faluvégen a legszebb szerelmes ima, mely végül gyilkolás elleni átokká feketül.

Nincs hőfokmérője a szülőföld- s a nemzetszeretetnek. A kommunista uralom előtt, 1944-ben ment ki végleg Budapestre a feleségével. Tamási Áron? – kérdezi csodálkozva a nagydiák. Igen, a román uralom elől, Ő, a magyar–román egyetértés egyik apostola! 1937-ben még ő volt elnöke a fiatal, erdélyi magyar írók Vásárhelyi Találkozójának. Annyi irodalmi siker után…

Megbűnhődte bizony, mert a kommunista Magyarországon (akár Romániában) mindenkit büntettek, aki nem volt kommunista, párttag. Tamási nem. 1949-ben regényét betiltották, őt az irodalomból öt évre kitiltották! Öt évig nem közölték könyveit, írásait Tamásinak, aki… Aki Amerikából is hazajött, hogy ne csak szívén, de tenyerén, írógépén viselje szülőföldje s nemzete sorsát.
Több írásában jelenik meg az ördög, a sátán. De nem a kommunisták. Minden írásában az élettel megküzdő székely ember. Ábel a rengetegben, Ábel Amerikában, Ábel a városban, hármas regény. Annyi könyv után, súlyos szívbetegen negyedik asszonyának, Bokor Ágotának diktálja az utolsó oldalakat, a Vadrózsa ága című utolsó könyvét.

A kirekesztő eljárás ismert, ma is működik. Tamási Áron 1954-ben megkapta a (vígasz-)Kossuth-díjat, 1956-ban az Írószövetség társelnöke. Ő mondta ki azt a forradalom utáni napokban, hogy „történelmi tévedés volt a szovjet tankok berobogása a magyar nép ellen…”

Mondjuk azt, hogy megúszta, mármint a kommunista vérbosszút. Híre és az újból megalázott magyar nép rokonszenve, ragaszkodása megvédte Tamási Áront a börtöntől, a recski kényszermunka-(halál)tábortól.

Tamási a magyar irodalomművészetet nem titkos, csupán a féltehetségek számára elérhetetlen magasságokba emelte színjátékaival, regényeivel, novelláival. Szívesen említem, milyen óriási sikerrel játszotta a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház – akkor még nem, ma MÉG IGEN, viselheti Tamási Áron nevét – remek mesejátékát, az Énekes madár címűt, 1969-ben, Tompa Miklós nagyszerű rendezésében itthon is, Kolozsváron is.

Magam szavába vágok most. Tamási Áron koporsóját kívánságára Budapestről Farkaslakára (román neve Lupeni) küldték hivatalosan. A koporsó a romániai vasúton elkallódott a Zsil völgyébe, Lupenibe, ott rostokolt, onnan kellett hazavinni falujába. Lehet, szeretett madarai, a baglyok is lelázadtak ríva Bukarestig. Ma minden második külföldi kocsi megáll az országúton a Szervátiusz Jenő és fia, Tibor faragta emlékmű előtt, kalapot levéve; a két hatalmas cserefa között keresve az égen az élet, a szeretet és teremtő tehetség erejét s hatalmát.