Szorgalom és szépérzék

Mozdulatok maradtak meg emlékezetemben. Az például, amint az idősebb asszonyok a fonókban téli estéken az egyik kezükkel a szálat húzták a guzsalyrúdra rögzített szöszből, a másikkal ujjaik között az orsót pörgették, a fiatalabbak pedig a fonógép mögé ülve lábukkal pedáloztak, két kezük meg úgy mozgott, mintha hárfán játszanának. A guzsalyon rögzített szöszből gyorsan, megállás nélkül és ügyesen kellett húzni a szálat, s a működő gépet azzal „táplálni”, hogy fonalat sodorjon belőle és csévélje is azt fel.
Mondom ezt, mint aki szemei előtt ma is látja ötvenes éveiben járó, támlás kisszékén ülve fonó nagyanyját és azt a fiatal, szőke asszonyt, aki édesanyám volt. Bármilyen munkába fogtak, mindkettőjük szorgalma s odaadása csodálatra méltó volt. Sütés-főzés, takarítás, mosás, tavasztól őszig tartó kerti munka, télen pedig fonás, varrás olyan foglalatosság és közeg volt számukra, amelyet a legnagyobb természetességgel folytattak, illetve élték bele magukat.

Falubeli fiatal ezermester fabrikálta a mifelénk fonógépnek mondott rokkát a férjhez adandó korba lépő édesanyámnak. Abban az időben, a huszadik század közepén általában már mindenfelé a magyarok lakta területeken a fonókerékből továbbfejlesztett rokka álló típusa terjedt. Ennek egy mintadarabja az édesanyám szakszerűen esztergált festett fonógépe, amelyhez egy ugyancsak díszes, faragott guzsaly járt.
Egy-két évtizedig üzemelt a piros-fehér-zöldre festett elmés szerkezet, aztán a kender- vagy lenfonal házilag történő előállítása szükségtelenné vált. Törülközőt, ágy- és fehérneműt, asztalterítőket, konyharuhákat vagy gabonás zsákokat mint textilipari termékeket az üzletből szerezték be egy idő után. Alig maradt mára egy-két asztalnemű vagy zsák, amely őrzi vászonba szőve a tulajdonos nevének kezdőbetűit, az M I rövidítést…

Ám ha el is hallgatott édesanyám fonógépe, előkerültek a varró- és kötőtűk, s készültek a varrottasok, a díszes függönyök, terítők, díszpárnák, illetve a könnyű csipkék. Áldozatos, kitartó munkát és szorgalmat követelt, és – kell-e mondanom? – szépérzéket feltételezett mindez. Amikor aztán mosás-vasalás után helyére került egy-egy munka, a „szerző” arcára öröm ült ki, igazi elégtételt tükrözve.

Az elnémult, de az utóbbi időben szem előtt tartott rokkára mint díszes bútordarabra naponta vetek egy-egy pillantást. Arra gondolok minden alkalommal, hogy mennyi szorgalom és szépérzék volt abban, akit szolgált.