Szenved, aki adni képtelen

Nézem percek óta a képernyőt, a nevemen kívül semmi nincs még rajta. Nézem az ablakon túli világot, mindössze egy balatoni vonat, amit magamban és odakinn is látok. Domborulnak százezerszám a sírok világszerte. Igaz, a gyászt harminckét évesen József Attila is cudarul megismerte…

Magára idézte azzal a vonattal. Megjelenik az örök képernyőn az arca, és mindaz, ami mögötte lehetett. A mindenséggel mérte önmagát és a jövendőben megjelenő örököseit – igen, annak a mindenségnek arányában kapta a gyászt Trianonnal, még 15 éves korában, kapta folyamatosan a nyomorúsággal velejáró megcsalattatást kegyelemkenyérre vetve.

Most, idei születésnapján (április 11-én) kalaplevéve azt is hozzá kell tennem, jutott számára az abszolút szeretetből, abból az anyaiból, melynek párja, hasonmása föl-föltűnik verseiben, hogy bújnál sarokba, farakások és lengő szoknyák mögé, akár mennyekbe is, csak… csak megmaradna kísérő zsoltárnak.
Verseiben kitárul, mint hajnalra borul a fény. Minden ige esküdözés bibliai szinten az igazság s a hűség előtt. És ezzel is, az elvárásaival is magának szerzett napról napra keserűséget meg csalódást egy-egy ilyen-olyan csók mögé. Ha nem esküszik a maga hűségére, az a 32 megélt éve se keseredik rá ily rettenetes száraz-ságként orgonabokrokra, vadalmafákra.

Onnan pár lépés a mindenség, a magyarság, száraz kenyéren önmagát őrlő magyar munkásság, a nála is többször megcsalattatott, becsapott és gépolajjal üdített magyar valóság legfőbb alanya. Százezrek törölték, hessentették volna a könnyzuhatagot, amikor immár több darabba tiporva intett búcsút a vasúti síneken magyar füveknek és lányoknak, valóságnak és képzelni se mert nemzeti öröm-áradatnak. Mert megérte hazája földarabolását, megérte a semmi ágát könnyedén. (– Urunk, Uram, ki kínlódott még ennyit tárt koronájú napod alatt? –)

József Attila abban volt nagy, amit megélhetett; szerelemben meg szenvedésben, ígéretekben a szerelem örök színpadán. Ő a megmondhatója, mennyire könnyű és milyen iszonyú szenvedés ígérni, amikor az ember adni képtelen. Nem rajta múlott nemzete és a maga sorsa – együtt voltak s maradtak ikrek a megképzelt s a megépített lombos valóságban. Legyenek áldottak, ahol eljárnak!