Székely szekérutánfutó

Voltak idők a művészetek történetében, amikor szükségszerűen és a változáshoz szükséges feszültségben szólalt váltig az igény, változtatni, valami újat kell ki-, felpróbálni. Mondhatom úgy is, nem csak a művészetek életterében volt szükségszerű. De nem magyarázom rendre a helyzeteket és módosulásokat, hogy kerek lenne az igazam.

Amúgy mindennel így vagyunk az emberi világban, de most maradnék a saját vackomon. Az ige hallatik sokszor, hogy valami mást, valami újat kell teremteni, megszokni – és számos esetben beugrik az a más, ami kevésbé szükségszerű, mert idegen. Az, ami adott időben inkább ront, mint javít.

Az erdélyi, székelyföldi irodalom megérte és éli az 1989-es műanyag forradalom, a mintha utáni időben a változtatások korát. Egy kis sereg, de inkább csak csapat, a lehetőségekhez mérten éleszti a senyvedő magyar székely nyelvet és hagyományrendszert. Valahol Benedek Elek, Kós Károly világára figyelve a 20. században, Varjúvárra Kalotaszegen és Marilakra Kisbaconban, ahol még terem a föld, ha vegyesen s hamisan is néhol. Csíkszék, Háromszék, a Küküllők sajátos világa nemcsak életjeleket röptet föl, de olyan változásokat is, amelyeket ama kis csapat, írók, költők, képzőművészek teremtenek Szentdemetertől Csíkországig. Miről van szó, a szent szenvedelmit? Csak magamban hallom a kiáltást, máris mondom, minderről és mindenről, ami történt és történik velünk, magyarokkal, a bölcsőtől a megmocskolt, kirabolt temetőnkig, a vándorbottól a román kiebrudalásig mindenről, amit száz esztendő alatt ránk sepert na nem a sors, hanem az átkozott, nemzetközileg is elátkozott rabló politika.

Tény, hogy Romániában az is fegyvertény, ha egy magyar ember magyarul szólal a románokkal megrakott irodákban. Tényleg helyet követelt és azt belakja a most szorgoskodó írók, költők kisebb-nagyobb csoportja. Terelem a gondolatot, a szót. Itt akár abba is hagyhatnám, hiszen a helyzetjelentést megadtam.

Az a kis csoport, mely egyszerűen derékhadnak nevezi önmagát, nem enged a huszonegyből. A magyar, székely szellemi lételemnél építkezik, betartván az adott alapigazságot, hogy nyelvében él a nemzet. Most jelent meg (Artprinter kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2018) az új kötetük, nem bontásból, hanem háromezer éves vadonat kőmondatokból-mondásokból összesimogatva, faszegelve: Iszkiri a guruzsmás berbécs elől. Székely irodalmi antológia. – A cím is jelez, akár egy égedelem csetepaté a faluban. Sántha Attila, György Attila, Orbán János Dénes, Muszka Sándor és Demeter Szilárd műveiből válogatva az antológia, összetéveszthetetlen és aligha utánozható. Ismerkedni az ősi székely nyelvvel, első élménynek nagy lehet. Igaz, ma is kidudorodnak Lisznyai Damó Kálmánok a magyar irodalomban, másutt is. Ezek az írások viszont nem székelykednek, hanem hazabeszélnek itthon, s viszi a jó szél az Igét másfelé is. Mert erről van szó, a székely magyar nyelv ősi gondolat- meg szóvilágának éltetéséről. Az is igaz, hogy nem székely unikum a remek könyv, hiszen ez már a második kötet. És mégis elmondhatja bárki, hogy hiszen helyben vagyunk, ugyanis a tavaly jelent meg s hatott örömös bombaként Sántha Attila Bühnagy székely szótára (Budapest, 2018), és azt lekörözni nem lehet egyelőre. Viszont az sem baj, sőt, jó, ha más gyűjtögetők is vackalódnak.

A kötet indítója Sántha Attila. Bármilyen műfajban mozdul, a székely szójárás, az a szókincs, a gondolkodásmód van jelen. Nem csoda, hiszen egy életet tett erre az éltetésre. És az antológia célja ugyanez. Ismét mutatni valamennyit és rendszeresen abból, ami nem senyvedt el, csak meghúzta magát a nyárikonyhában. Egyik versének címe: Ne egyél puliszkát, mert megétnek. Szómagyarázat: megétnek: megmérgeznek. Másik írásából: „Szőcs Géza: Tamási Áron unokája. csak kicsi korában elcserélték magyarra. Amikor nevelő családja áttért böszörménynek…”

Székely szavak és szóeredetek címmel külön fejezetet készít Sántha.

A felelősségtudat nem hagyja nyugton, akit kartőn fog s úgy viszen jó irányba. Érdekesnek is mondható ez a székelyföldi új hullámverés a nagy nemzeti szárazságban. Érdekes lehet egy temetés is… Mi pedig azért mozgatunk meg agyagot, követ, gerendát, hogy megmaradnánk kapunkon, anyanyelvünkön belül és itthon. Ettől Románia még nem duvad összébb.

A könyv pentaton együttesében György Attila – mondd és írd – műfajt teremtett „azon székely állatok jegyzéke, amelyek vagy valamik, vagy mennek valahová” megnevezéssel. Utánozni lehetne, de minek? A Transzilvállatok körébe bekerült a rézfánfütyörgő, a székely jegesmedve, kankós béka, s ott trappol a szekérutánfutó. Idézek. „A székely szekérutánfutó látszólag egy teljesen fölösleges állat, teljes léte tragédia, és ha létezik lélekvándorlás, akkor minimum Pol-Pot, Sztálin, vagy gyurcsányferenc volt előző életében.”  Nem idézhetem, mert csak rontanám a pentaton együttes sikerét.

Orbán János Dénes prózával vagy verssel mindenütt székelyül s ott van, ahol. Az utolsó tangó Csíkban c. verséből idézek pár sort meghetődve.

Szerelmem, drága Máris,

mindég farod riszálnád;

a térd roggyan s a láb is,

kinyírsz egy fél kaszárnyát.

Ilyet nem látott Páris,

sem a híres Velence.

Járjon fejedbe’ más is:

mosóteknő, kemence!

Muszka Sándor ugyanvalóst az ötödik kerék lehetne a derűsen trappoló székely szekér alatt, ha nem lenne két araszra mellette Demeter Szilárd, de föltétlen.

Miközben a könyvet olvasom tova éjfél felé, aztán leteszem és kulcsra zárom az ajtót a fejem mögött, azt silabizálom, hogy a humor és a morál egy gyökérszóból leve, lásd humor, humorál, humoralista, de az már nem székely. Eszembe jut Karinthy, a Frigyes, Bajor Andor, sok magyar humoralista. Kívánkozhatnak ide, de már csak valamelyik következő kötetbe, esetleg. Tér és idő híján még csak annyit, a könyvből megtudhatjuk mellesleg azt is, miért és hogyan kiálthat a székelység jogot Madagaszkár szigetéhez, költözködéskor. A könyv egyelőre még nem jelent meg madagaszkárul.