Szakács Antal népszolgálata

Háromszéken alig tizenkét évet töltött, de oktatói és közművelődési tevékenysége révén maradandó nyomokat hagyott nemcsak egy falu, de a megye életében is.

Szakács Antal tanítói és kántori pályáját az erdélyi magyarság számára történelmi megrázkódtatásokkal járó 1919. évben Gyergyóalfaluban kezdte, majd a polgári iskolai tanári oklevelet is megszerezte Kolozsvárt 1923-ban. Ezt követően mint tanár került szembe a frissen berendezkedett román állami hatóságokkal, akik egyik nyilvános szereplését államellenesnek minősítették, sőt felbujtással vádolva politikai pert indítottak ellene 1924-ben. A két és fél évig tartó per végén felmentették a vád alól Szakács Antalt, aki ezt követően Csíkszentdomokoson nyert kántortanítói állást, aztán néhány évre visszatért szülőfalujába, ahol főkántori állásba került, és a római katolikus polgári iskola tanára lett. Visszanyerve pályakezdői lendületét, széles körű népnevelői munkát folytatott: dalkört és műkedvelő színjátszó csoportot vezetett, hangversenyt szervezett, egyszóval a falu közösségi-művelődési életének kovásza lett rövid idő alatt.

Szakács Antal pályájának következő állomása Kézdiszentlélek, ahová 1932-ben kapott meghívást a kántori állás betöltésére. Utólag visszatekintve itteni, évtizednél is rövidebb népnevelői tevékenységére, azt mondhatjuk, hogy a kisebbségre nézve nehéz, zavaros időszakban volt irányt adó értelmiségi a Perkő alji település székelysége körében. 1933-ban megalakította a római katolikus népszövetségi dalkört és szavalókórust, amellyel Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen is fellépett (1934-től), kitűnően szerepeltek a Brassóban tartott dél-erdélyi kórusvetélkedőn (1937), olyannyira kitűntek, hogy meghívást kaptak az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Kongresszus rendezvényein való fellépésre, sőt kihallgatáson fogadta a dalkör tagjait a pápai nuncius. Ugyanezen év nyarán vettek részt a Kolozsvárt szervezett Magyar Országos Dalosszövetség hangversenyén, ahol ezüst fokozattal jutalmazták. Szakács Antal ugyanakkor folytatta és pezsgésbe hozta Kézdiszentlélek hagyománnyal rendelkező amatőr színjátszó mozgalmát, évente mutattak be színműveket, amelyek három-négy, de jobb esetben tíz előadást is megértek. Az 1938. szeptember 24–25-én bemutatott Jézusfaragó emberrel aztán teljes lett a színjátszók sikere.

Tulajdonképpen maga a vállalkozás, tudniillik a Nyirő-darab szabadtéri előadásának gondolata volt rendkívüli. A darab egyik szereplője, a későbbi tanár, Fazakas János utólag készült feljegyzéseiben írja: „Ez az év [1938] volt az eddigi működésünk alatt talán a legzsúfoltabb a programok tekintetében. Tanultuk a darabot, de úgy éreztük, megfelelő hely is kell hozzá. A dalkör vezetősége a tagokkal egyetértésben tanácskozott, hogy hol volna jó és alkalmas szerepelni. Végül a Perkő-hegy oldalán egy árok lett kiszemelve erre a célra. Éppen ‘csak’ át kellett varázsolni színházzá.” Szabadtéri színpadot alakítottak ki tehát a dalkör tagjai, illetve a falu lakosai önkéntes munkájával. Becslések szerint több mint 1500 köbméter földet és követ kellett kitermelni, illetve megmozgatni, hogy elkészüljön az előadásnak alkalmas helyszín a Dinnyéskő alatt.

Magáról az előadásról beszámolt a korabeli sajtó: „Jól választott Szakács Antal, a tanári diplomás kántortanító, amikor ezzel a darabbal avatta fel szabadtéri színpadukat – írta a Sepsiszentgyörgyön kiadott Székely Nép. –  Örült az embernek a lelke, hogy mire képes egy agilis ember, akit jó- vagy balsorsa vetett ki falura. Aki azonban megtalálta azt a terrénumot, ahol kiélheti nagy munkakészségét. Mindennek Ö a lelke Vezette a színpadépítő munkálatokat. Betanította a darabot. Játssza a főszerepet olyan tökéletesen, hogy egy nagy színháznak is dicsőségére válnék ez a mesteri játék.” (1938. október 9-i szám) Szakács Antal ugyanezzel az előadással búcsúzott Kézdiszentlélektől 1940. szeptember 22-én.

1940 őszén az Erdély-szerte ismertté vált Szakács Antal megérdemelt megbízatást kapott: Háromszék vármegye tanügyi és népnevelői előadója lett. 1944–45-ben frontszolgálatot teljesített, aztán Nyugatra menekült. Családja szintén. Mivel Erdélybe nem térhetett vissza az időközben végbement politikai-hatalmi fordulat miatt, az anyaországban telepedett le. Rokonok fogadták be Érden a négygyermekes családot, majd rövid zalaegerszegi szolgálat várta. 1946-tól népművelői munkakörben, később pedig tanárként dolgozott Bonyhádon, a frissen letelepített bukovinai székelyek körében a szellemi otthonteremtéshez járult hozzá olyan Székelyföldről származó értelmiségiekkel együtt, mint a kézdivásárhelyi Földi István, illetve magát az áttelepítést központi szintről irányító, ugyancsak kézdivásárhelyi születésű és gelencei kötődésű Bodor György.

A kezdeti években töretlen lendülettel, aztán 1949–50-től, a kommunista rezsim megerősödésével mint általános iskolai tanár, gúzsba kötve, igen szűkre szabott keretek között s a gyanakvás légkörében végezhette Szakács Antal, amit hivatástudata diktált egész életén át: a nemzetnevelést. 1961-ban nyugdíjazták, s a következő évben Érden telepedett le. Az itt töltött évek alatt néha még fel-fellángolhatott a régi szenvedély, a versmondás, a rendezés, a közművelődésben való cselekvő részvétel. Nyolcvan éves korában hunyt el, nyughelye az érdi Újvárosi temetőben található. Az Új Ember című katolikus hetilapban Domokos Pál Péter búcsúztatta.   

Fontosnak tartom, hogy Kézdiszentléleken nem feledkeztek meg Szakács Antalról: 2001-ben a Dávid Emil kántor vezette egyházi vegyes kar felvette egykori hírneves vezetőjének nevét, s működik mind a mai napig, jelenleg Dávid István vezetésével.