Segítenek, ahol tudnak

– Múlt hétfőn értesített Bokor Tibor polgármester, hogy másnap 13 ukrán menekült érkezik a városba, és megkért, hogy az ESC-program keretében nálunk tevékenykedő örmény önkéntesekkel segítsünk a tolmácsolásban. Vállaltam, hogy ezt időnk függvényében szívesen tesszük, emellett a gyerekeket bevonjuk az asztalitenisz-iskolába, illetve további tevékenységeket szervezünk számukra: ugrókötél-iskolát, társasjáték-estet, tollaslabda-bajnokságot, amelyek kissé feledtetik velük azt a szörnyűséget, ami odahaza történik – osztotta meg lapunkkal Ráduly Attila.

Hozzátette, a gördülékenyebb kommunikálás érdekében létrehoztak egy Whatsapp chat-szobát az önkéntesek és a menekültek számára. „Ha például bármit be szeretnének szerezni, biztattam, küldjenek arról fotót, mi meg a megfelelő helyre irányítjuk őket. Mivel nem egy hetet maradnak a településen, természetes, hogy mindenféle szükségleteik vannak, és lesznek. Négy külföldi önkéntesem van, aki nem beszél magyarul, sem románul, és tudom, mennyi szervezést igényel, amikor egyiküknek például orvoshoz kell menni. Nem tudom, ezt a menekültek esetében ki fogja koordinálni, ez nem a mi asztalunk.”

Amint arról írtunk, hét 4 és 16 év közötti kiskorú van a menekültek között, akiknek az iskoláztatását is meg kell oldani. „A nagyobb tanulók online oktatásban vesznek részt, és az önkormányzat illetékesétől azt az információt kaptam, hogy ettől a héttől a két kicsi óvodába járhat.” Az iskoláskorúaknak asztalokra van szükségük, emellett meg kell oldani a szükséges tananyag folyamatos nyomtatását is. „Az önkormányzat ebben is megoldást ígért”.

Hangsúlyozta, legfőképpen tanfelszerelésre, emellett használható gyerek és női kerékpárokra, továbbá több méretű labdára, tollasütőkre és labdákra, illetve társasjátékokra lenne szükség. „Szállásuk és élelmük biztosítva van, ruhára, babajátékra sincs szükségük. Ne feledjük, hét gyerekről van szó, akik iskolai felszerelés nélkül menekültek, és mindannyian tudjuk, milyen költséges a tanfelszerelés. Emellett nem ülhetnek egész nap a szobájukban, mozgásra, játékra, kikapcsolódásra van szükségük, épp úgy, ahogy a mi gyerekeinknek.” Az említett eszközöket munkanapokon a sportcsarnokba vihetik be a segítő szándékú lakosok.

Davit Mamulyan naponta többször találkozik a menekültekkel. „Nagyon hálásak a helyieknek, amiért befogadták és segítik őket. Tudom, leghőbb vágyuk, hogy hazatérhessenek, ám a dolgok alakulása szerint ez egyelőre nem történhet meg. Erősek is, hiszen, bár folyamatosan az otthon maradottakra és a háborúra gondolnak, van erejük mosolyogni és köszönetet mondani. Szívesen segítek, ahogy tudok, hiszen hasonló helyzetben én is örülnék, ha támogatókra találnék.” És hogy mit éreznek a menekültek, arra a Davit által megosztott történetben találhatunk választ. „Első nap, amikor bevásárolni kísértük őket, feltűnt egy személyszállító repülő az égen. Az egyik ukrán anyuka halálra váltan suttogta: »bombáznak...«, csak nagy nehezen tudtuk megnyugtatni, hogy erről szó sincs, itt biztonságban vannak.