Romvirágzáskor

Harmadnap ment át a romok túlsó felére, csak akkor, miután szólt az anyjának.

– Azért mennék, ha te is jónak látod, édesanya, mert látnom kell, mi van ott. Azt, hogy mi volt, tudom. Most, omlás után, mi lehet? Azt mondta a tudós, hogy semmi se történjen nélküled!...

Három nappal ezelőtt földrengés volt. Levente most csak áll a maradék romok között. – A romokon állok, homokon, porló vakolaton. A tízemeletes tömbház, amott, Istennek hála nem omlott össze, de átlátok a rettenetes hasadáson rajta, át a jövőbe... Itt egy gyerekkocsi, olyan gyűrött, mintha papírból, spárgából készült volna.

– Karthágó romjai ma csak néma kövek, oszlopok, a hatalmi viaskodás emlékeztetői. Ebben a pici gyermekkocsiban viszont picike emberke lélegzett tegnapelőtt. A földrengések egy haldokló bolygó szabálytalan, beteges szívrohamai. Tizenhat évemmel mit tudok tagadni kétezerötven év romjaiból?

Ugye megélt a pici..? Én mondom, az élő. Az esthajnali órán senki nem volt a romok között. Levente szedegette le a köveket, téglákat az alig kilátszó egykori gyerekkocsikáról. Rakta maga mellé. Akkor eszébe jutott az építkezés. – A romokat könnyű tudomásul venni, aztán odébbállni. Szürkület előtt ki tudta szedni a babakocsit. Ijesztő. Igenis tovább kell gondolni, nem visszafelé! A baba már aludt a kicsi ágyban, igenis aludt, nem a kocsiban volt akkor. Tudom, mert érzem magamban. Közvetlenül a romok mellett, gyepes földhajlaton, rakni kezdte a téglákat. Úgy is volt, hogy több tégla maradt összetapadva. Rakta sorba azokat, falat rakott, négy szabályos falat a romokból, ember nem volt a közelben, varjak, vadgalambok húztak el fölötte és körülötte csapatoslag, mintha figyelnék a romok fölött épülő kis csodát. Esteledett, amikor elkészült a kis semmicske építménnyel.

– Ugyan ki gondolja tovább? – Nyújtózkodott, megfáradt a tizenhat éves dereka. A girbegurba vázzal együtt összelapított gyerekkocsi maradványát megtörölgette fűcsomóval, zsebkendővel. Érezte a kisbaba illatát az orrában. A kis takaróét. Honnan? Hát belülről, igen. Azt is megérezte, hogy megmelegszik eleven kezében a váz.

Akkor azt elhelyezte a megtervezett és megépített falak közé, a tologató kar jól kilátszott a romokból épített és rommá lenni sose vágyó építmény tetején. A napocska mintha restellte volna a látványt a maga éltető, de most elhalványuló fényénél. A fiú már elszántabban tépett egymás után több marék füvet. Sose fáradok el, éjfélig tépem a virágtalan zöldet fáról, földről. Valakinek győzni is kell, ha reng, s ha nem reng, mindenképpen építésben győzni a romokon. Karthágót sose hintette be sóval senki, ma is nő fű a földjén. – Ha a megborzongó s rángatózó földkéreg képes ilyen pusztításra, akkor nincs lehetetlen! Az is lehet, hogy a lehetetlent csak az emberek találták ki. Hogy legyen. Az emberek még a pusztulásukra és a maguk pusztításaira is kitalálják a lehetetlent. Lehetetlenből sose épült volna fel a Géczy-vár egy süvegszerű hegy tetején.

Hazafelé tartott, már sötétben. – Édes anyaka, már elindultam haza. Semmi gond, igyekszem. Puszi. – Lélegzik a hegyhát, a keleti, az innenső oldalára tapadt erdős sáv is. Várrom a tetőn. Miért hiszem, hogy a romok is beszélnek majd, bizonyos idő után?

Az is lehet, hogy valami késztet. De mi? Miért képzelek oda minden várromra más-más, de életes léleklakosságot? Bálványosvárra sosem gondoltam vad, dühös bálványokat. Mindig is csak jóságos népet, vacsorájuk mellé. A rom lehajtott fejű valami, aztán fölemeli és él tovább. Egész nyáron csinosította a pici baba várát. Nem építette tovább, csak gondozta. Sok virággal, fűcsomókkal. Nem rozsdázott meg a kocsi görbe karja sose. A következő tavaszon, amikor már a romok sehol se voltak, a másfél méteres kis tornyocska tetején, az odahordott virágavaron fű nőtt és sok apró virág. Az örök életű madarak hordhattak oda is magokat.