Piros betűs ünnep

Immár három éve télen, a két ünnep között apróvadvadászatot szervezünk, melyre szeretettel meghívjuk a szebbik nem képviselőit is, akik sok hétvégét és estéket töltenek el párjuk nélkül, amíg ők szenvedélyüknek, a vadászatnak hódolnak. Ebből hagyományt szeretnénk teremteni.

Remek a hangulat, vidámság és szerény teríték jellemzi a napot. Minden hajtó és vadász felesége, barátnője tiszteletét teszi ilyenkor, ha csak teheti. Egyaránt vannak nők és lányok, akik át akarják élni a hajtólegények sorsát, a figyelő vadász feszült pillanatait. Általában pár róka, 1–2 nyúl, szajkó, szarka tarkítja a terítéket, de ilyenkor az „utolsó hajtáson” van a lényeg, a közös, jó hangulatú ebéden, ahol mindenki megkóstolja a másik finomságait.

Legutóbb disznónyomok után kutattam. Nem könnyítette meg a dolgom a hó nélküli december, kicsit sem. Túrásokat, kitaposott csapásokat kerestem, közben már körvonalazódott bennem, merre hajtunk másnap, hogy értesítenem kell a vadászokat, hajtókat, hogy reggel 8 órakor Bardocon, a központban találkozunk. Megérkezve a találkozóhelyre nyugtáztam, hogy csak 7 vadász és 2 hajtó gyűlt össze, talán amiatt, hogy két nap volt karácsonyig. Az első hajtásnak a Vízoldalon vágtunk neki, ugyanis hideg napsütésben nagyon szeretik a disznók a szálas bükköst.
Mindig a hajtókkal megyek, de egyik vadásztársam, Tókos András Attila (Spicher) felajánlotta, hogy inkább megy hajtani, ha lehet, mert közelednek az ünnepek, és az plusz kilókkal jár, ledobna párat magáról, megelőzve a bajt. Megpróbáltam a vadászokat a főbb váltókra állítani, figyelembe véve minden kidőlt fát, árkot. Minimum 10 puska kellett volna, hogy teljesen lefedjük a területet, de csak hatan voltunk.

Mint egy nagy fekete „mozdony”, úgy jött felém
Egy vastag bükk mögé alakítottam ki a levél- és ágmentes „gödrömet”, a barátnőmet, akit magammal hoztam, egy tuskóra ültettem, tőlem két méterre. Ő akkor vett részt először hajtáson, ezért pár mondatban elmondtam neki, mit és hogyan kell tenni, ne mozogjon, ne köhögjön, és így tovább. Vezényeltem, indulhat a hajtás. Pár perc múlva hallottam is zörögni az avart, jött is valami… Disznókra számítottam, de csak hat őz szaladt el, így leengedtem a puskát, mehettek békével.

Kis idő múlva ismét érkezett valami testesebb, mert nagyot reccsen egy ág. A hang távolodott tőlem jobbra, fel a gerinc felé, amíg el nem köhögte magát a szomszéd, majd néma csend lett, aztán a zörgés felém közeledett. Ismét csendre intettem a barátnőmet, akin látszott, már bánta, hogy eljött. Megtöröltem a távcsövet, mire egy nagy fekete „mozdony” jelent meg előttem száz méterre, és egyre csak közeledett! Már terveztem, hogyan lesz a lövés, milyen az agyarnagyság, a teríték, s így tovább.

A préda lassan, meg-megállva, hallgatózva közeledett, mikor kb. hatvan méterre ért, megállt egy fa takarásában. Csak a fejét és a hátsó combját láttam. Nem lőttem, de egyre jobban remegtem. Még egy lépést lépjen elébb, könyörögtem magamban, közben láttam a szomszéd vadász is célozza, és várja, mi fog történni. Egyszer csak megfordult, és a fa takarásában elindul vissza, a hajtók felé. Amikor tiszta helyre ért, kissé srégen ügetve, rálőttem. A golyó eltalálta, de szaladt tovább; következő lövésem mellé ment, így megvártam, amíg beér egy mély árokba, és mikor kibukkant a túlsó felén, már higgadtabban ismételtem… Mintha villám csapta volna meg a hatalmas testet, összerogyott.

Lejárt a hajtás, birtokba vettem a vadat, fogadásokat kötöttünk, de senki nem találta el a 29–27,3 cm közötti nagyagyarak hosszát, ami a bírálaton 133,75 CIC-pontot ér. Lehet, sőt biztos, hogy ez eddigi életem kanja!

Rálőttem, bukfencet vetett, majd szaladt tovább
Egy hét múlva ismét hajtóvadászatot tartottunk, ekkor már szép hótakaró borított be mindent. Már többen voltunk – lehet, a pluszkilók leadásának vágya is közrejátszott, vagy egy újabb remete kan elejtésének a reménye. Kerültünk a friss hóban, a jó nyomolvasó vadásznak nyitott könyv ilyenkor az erdő, elárulja minden kis élet jelenlétét. Friss kan és konda nyomára találtunk, ezt tűztűk ki első hajtásunk céljául.

Én indultam el a hajtókkal, de egy kis kerülőt tettem, Spicher vadásztársamnak elmondtam sejtésem, hogy hol várja a kant. Alig másztam nyolcvan métert, máris Spicher 12-es sörétes puskájának duplázása törte meg a csendet. Visszaszaladtam egy szikla tetejére, s láttam, hogy egy nagy kan szalad a hajtók felé. Én is rálőttem, a kan bukfencet vetett, majd szaladt tovább. Nem hittem a szememnek: ismét duplázott a jó öreg sörétes, és a kan hason csúszva lehelte ki lelkét. Vadászszemmel csodálatos látványt nyújtott a 21,9–20,9 cm-es agyaraival a fehér hóban kifektetett fekete disznó. Mind kiderült, már az első két lövés is halálos volt. Elképesztő, hogy miket bír ki egy vad, akár szívlövés után is elfut még ötven méterre…

Sokszor beszéltünk erről, hogy az ember nem bírná ki a lövést, de hány hősünket ért golyó, sebesült meg, és túlélte; nem vagyunk tisztában a tűrőképességeinkkel. A vadászfeleségek tűrőképességével viszont igen, hogy miket kell kibírniuk! Például azt, hogy férjeik az otthon melege és a karácsonyi hangulat helyett a havat törik, tapossák, és veszélynek teszik ki az életüket, hogy egy ősi szenvedélynek hódoljanak, ami benne van a génjeinkben. De kell egy vadásznak szebb ünnep, mint a vadászat? Az igazi vadász szívében minden természetben töltött perc egy piros betűs ünnep, egy karácsony.

Román Richárd