Pásztorok és piték

Zsenge gyermekként a pásztorkodás az ember megélhetésének egyik csúcsát jelentette számomra: vitaminokban gazdag, havasi füves legelőkön, fenyősusogó és csermelycsobogó kísérőkórussal tilinkózó heverészés közepette, jól idomított kutyák által terelgetett nyájnak, no meg jómagamnak, testben és lélekben (kinek-kinek igénye szerint) épülését.

Székely Hírmondó

2017. november 22., 00:012017. november 22., 00:01

Aztán egy szépnek induló nyári napon rájöttem, hogy a pásztor jelzőileg nem nyájas, és míg kutyái hetedhét hegyháton kergettek bennünket (holott semmi medvefajra nem hajaztunk), teljesen lemondtam e szakmáról. Pedig még a puliszkát is kimondottan szeretem!

Az angliai pásztorpitéről nem is beszélve, csakhogy, idejekorán rájöttem, hogy vendégmunkás nem szeretnék lenni, tehát e változat is lepottyant a tervek listájáról. Mily szerencse, hogy a lajstromok változatai ezerfélék lehetnek, és míg egy tétel egyikről törlődik, felkerülhet egy másikra. Így díszeleg menümön a pásztorpite, már csak azért is, mert elkészítése nem ördöngösen nehéz, és egy igencsak finom eledel. Főleg akkor kerül az asztalra, amikor a köretnek szánt krumplipüré túl soknak bizonyul.

A pásztorpite pedig, tudvalevőleg, a krumplipüré második élete. Szükségeltetik hozzá egy jó húsos ragu, lehetőleg bárányból, de mivel náluk elég alacsony a gyermekkori mortalitás, helyettesíthetjük egyéb állati eredetű testrészekkel. A pürével rétegelve megsütjük, majd csendes furulyaszó mellett megeszegetjük.

SzakÁ(rus) Cs(illa)