Ösvények és utak

Ábel napja van, erőtlen január. Még annyi fagy sincs, hogy a leendő lombok fáiból a kártevők eltakarodnának. Erős volt a fagy mindig, amikor fohászkodtunk, kitakaródzva a pokrócok közül. A mi mindennapi kenyerünket... A falvédőn ott a napi ima mindenütt: Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke...

Igen, a béke óhaja ott van a falakon, templomok tornyán, leginkább a szülők szívében és kezében. Percig sem engedheti ki ember a maga és övéi meg az ő nemzete kezéből a jövendő építő idejét. Az idő leronthatatlan, míg egyetlen ember van a földön. És ha mi már nem leszünk, az sem lesz, aki mérje az időt, hiszen az sem lesz, akiért mérné egy szál, egy lélek sem. Degenerált szektások várják a végső pusztulást, hogy teremt valamiféle isten újból és csakis az ő számukra egységes, jobb világot. A balgatagokat inkább tereljük jó irányba. Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.*

Minden egyes ember fölépít magában egy-egy új világot. Soha nem hasonlít két baka, két apáca, bármilyen két ember belső világa egymáshoz. A teremtő ember alakul az anya, a teremtés tenyerén. És alakítja az a közösség, amelyben felnő a rend, a hagyományrendszer, az építő kedv irányításában. Akit nem csap meg egy-egy építeni akaró közösség lehelete, abból soha nem lesz alkotó, ön- és nemzetségépítő egyéniség soha.

Az elkötelezettség együtt jár az Anya első csókjával és gondos kezével. El lehet tántorodni ugyan, ám azt maga a tékozló fiú is tudja, milyen őserő tereli vissza a lélektől idegen s embertelen világból apához, anyához. A visszatérés jelenségét, megképzelt arcát sokan megfestették. Rembradt: A tékozló fiú visszatérése (1666) – maga a fájdalom az apa arcán; mintegy igazolása a boldogságos bocsánatnak. Egy nemzet megtagadása és elhagyása nagyobb bűn, mint egy más közösség elorzása. Megbocsáthatatlan. A belső, az egyéni rendtartás mindig föl-fölragyog az egyénekben, amikor a megtartó közösség felé veti fényét a jóságos egyéni cselekedet.

A tagadás annyiban jellemzője az embernek, mint az igenlő rábólintás. Nem vakmerőség, ellenkezőleg, a teljes bizalom és jóság igenlése azt mondanunk, hogy a pici ember igenis jóságra született. Ezt a jóságot maga a közösség bizalma és aggodalma terelgeti évtizedeken át. A gyermek, a serdülő oly módon építi magában a maga világát, ahogy azt a példás, áldozatos közösség életvitelén naponta tapasztalja.

A közösségi, nemzeti elvárás így nem lesz terhes sosem az egyén számára. A következetesség a bölcsőtől adódik-oldódik át a jellembe, mely képes a maga belső építő világával vetülni családra, városra, nemzetre. A sors vállalása és megépítése így lészen közös, egyéné és nemzeté, emberiségé, mely másutt is föllelhető és megérthető. Egy ember, kisebb-nagyobb alkotó emberi közösség együvé vonása nemzeti teremtéssé válik. Ennek egyszerű volta az egyén és a közösség röptetésén múlik. Az emberi alkotó kedv megsemmisíti a pusztító szándékot.

Voltunk és jövendőnk a mai mivoltunk és védekezve teremtő szándékunkon múlik. Az egyes embert meg nem bízhatjuk várak, paloták, templomok fölépítésével. Az alkotó kedv, a teremtő vágy viszont az anya, az apa, a testvérek és testvéri közösségek keze és elvárásai nyomán épül a kicsi emberben, a serdülőben s a tántoríthatatlan jellem termő talaján.

A az ön- és nemzetépítés elől elfaroló tékozló ember maga is vesztes az életideje egy részének elkallódásával. Megtérni lehet s kell is a családhoz, nemzethez, ám a terméketlen idő csak éhinséget, kolduló condrát eredményez. Az örök érvényű soha és a mindig fogalmainak hívei legyünk a hazában, nemzetben, szerelemben s a jótevés fogalmainak biztos erdei csapásain, ösvényein.

Aki csapást vág amott, arra rábízhatjuk az igazi utak építését a jó irányban, az emberi teremtés dolgaiban. A magunk ösvényeit s útjainkat nem bízhatjuk megbízhatatlan kóbori jellemekre, lelkekre. A dolgok s a dologidők állása a miénk, azt örökölni az élet kötelez.

*Hemingway